Hámori Zsófia

Élet egy hógömbben

A családból te vagy az egyetlen, aki megőrül ezen a napon. Pedig ha őszinte vagy magadhoz, belátod, hogy valójában nem is kedveled a karácsonyt. Gyerekkorodban még más volt a helyzet. Vártad és élvezted az ünnepeket, kacagva futkostál a pelenkádban a díszek alatt megroggyant karácsonyfa körül. Később, mikor már felhalmoztál némi öntudatot, magad is részt vettél a díszítésben, de csak kötött kesztyűdben mertél a szúrós ágakhoz nyúlni. Szenteste mindig te gyújtottad meg a fán az első csillagszórót, azután lüktető szívvel izgultad végig, míg leégett, mert attól féltél, hogy a kipattogó szikráktól megsérülnek a fa alá pakolt ajándékaid. Esténként, mialatt a papád tévét nézett és falta a bejglit, te a fa közelében játszottál. Sellő Barbie babádat a feldíszített ágak között úsztattad, apró kincsekkel teli fantáziavilágodban, mert varázslatos látványt nyújtott a flitteres pikkelyeken visszatükröződő izzók sokszínű fénye. Napközben lopkodtad a fáról a rumos szaloncukrot, majd visszatekerted az üres csomagolást, hogy a szüleid ne vegyenek észre semmit. Olykor egy-egy krémmel töltött figura önfeláldozóan magától lepottyant a szőnyegre, így szerezve örömöt falánk kis hasadnak.

Az ünnep azt jelentette, hogy egy hétig bátran reggelizhettél süteményt, sőt, még a vendégeknek kínált alkoholból is kaphattál egy nyeletet. A szokásokhoz tartozott, hogy a rokonság mellett a szomszéd néni is betoppant valami aprósággal. Fogadott unokájának tekintett attól a perctől kezdve, hogy kalandot keresve először kimásztál rácsos kiságyadból. Becsülettel gyártotta neked a tenyérnyi horgolt terítőket, amiket kiegészített egy tábla csokival, naranccsal vagy egy csomag rágógumival… Tovább»

Kukkolók

(megtörtént eset alapján)

Isaac Harrisont nyugtalan kedvében köszöntötte a pirkadat. Zavaros álomból ébredt, amely megcsikorgatta csontritkulástól töpörödő csigolyáit. A leopárdmintás plüsskanapé nem vehette fel a versenyt Isaac durván rugózó, öreg matracával, így a hátfájás álnok borsószemként lopódzott a dunyha alá, megkeserítve a harmatos reggelek első mozdulatait. Isaacnek ez a nappali volt az otthona, amióta orvosa kegyetlenül szembesítette őt ama nyers ténnyel, hogy öreg. Mindez rosszul érintette. Kedvenc libáját okolta a történtekért, aki rákényszerítette őt, hogy egy tikkasztó nyári alkonyon elhagyja takaros viskóját, és az állat felkutatására induljon, midőn az fittyet hányva a környékbeli szárnyasokat hetek óta rettegésben tartó rókainvázióra, a cirokföldekre kóricált. A nyolcvannyolc esztendő, melyet Isaac beesett vállain cipelt, nem tette könnyebbé az aggodalom indította hajtóvadászatot, nem is beszélve homályosodó látásáról. Félórányi eredménytelen baktatás után Isaac halálosan kimerült, megszédítette őt a sűrű ciroktenger balladai hullámzása. Egy feltámadó zsenge fuvallat incselkedni kezdett vénségével, körbetáncolta reszkető lábait, bekúszott a hóna alá, és megkopogtatta teknőchátát. Addig boszorkánykodott körötte, míg végül egyetlen pöccintéssel ledöntötte őt a lábáról. Isaac nem bírt föltápászkodni egyedül, hiszen egy magafajta vénségnek már stabil kapaszkodó kell, hogy összeszedje szétgurult testrészeit. Evégre a mezőn ülve vesztegelt másnap hajnalig, amíg fel nem kapirgálták elgyengült végtagjait az aratásra érkező napszámosok. A szabad pusztákon szerencsére kellemesen fülledtek a nyári éjszakák.… Tovább»

Csak egy dobás

(Luke Rhinehart regénye nyomán; részlet)

Roger Witkins tizenkilencedik emeleti garzonja nappalijában üldögélt, a három fehér, műbőr bárszék egyikén, melynek karcsú, sötétbarna falábai alaposan összekaristolták már a laminált padlót. A kopott pulton egy üres whiskysüveg és két nyálfoltos pohár állt, az ódivatú hamutartóban hanyagul elnyomott csikkek nyomorogtak. Roger mögött, a félig leredőnyözött ablak előtt egy háromlábú, porral tömött, távirányítású ventilátor pörgött párásító üzemmódban, meleg, poshadt vizet köpködve a szoba fülledt levegőjébe. Roger homlokáról csendes patakokban csordogált az izzadság. Bal kezével felkattintotta az öngyújtót, és rágyújtott harmadik szál cigarettájára. Meztelen talpát a bárpult oldalának támasztotta, hátradőlt a székben, és a mennyezet irányába fújta a füstöt. A levegőben még érződött a szemcsés lőporszag.

A hulla az összehamuzott üvegasztal előtt hevert, mellkason lőtték. A golyó fő artériát ért, átlyukasztotta a testet, majd belefúródott a méregzöld bőrkanapé hátsó támlájába. Roger gúnyos grimasszal az arcán rápillantott. Alig fél órája ez a vérző csontkupac még itt ült mellette, és vedelte a whiskyt. Roger visszafordult a pult felé, hörpintett az italából, majd letüdőzte a cigaretta tömény füstjét.

Az igazat megvallva, nem állt szándékában megölni, csak rá akart ijeszteni egy kicsit, ha már ennek a baromnak annyira játszhatnékja volt. Amikor Gawinre szegezte a pisztolyt, az járt a fejében, hogy elég lesz, ha csak súrolja őt a golyó, mondjuk a vállát vagy a felkarját, esetleg a csípője szélét. De amint az ujja rákerült a ravaszra, és megérezte, hogy a kis pöcök sürgősen mozdulni kíván, elkapta a hév… Tovább»

Ébredés

(részletek)

Átlagos hercegnő vagyok, rebellis lélekkel. Ez annyit jelent, hogy szívesebben vágtázom kedvenc csődöröm hátán hosszú délutánokon át, szabadon repülve a friss, erdei fenyőktől illatos szélben, mint üldögélek tüllruhában, arcomon műmosollyal a szalonban, teát kortyolgatva, vagy teszem tönkre a látásom giccses virágmintás keszkenők unalmas hímezgetésével.

Királynő nagynéném nem támogatja hercegnőhöz méltatlan viselkedésemet. Egyezségünk, mely – az általa nevezett – kicsapongó életmódom kezdetén született, így szól: tanulj és tapasztalj, nincsenek határaid, de ha elérted a húszéves kort, azontúl érett felnőtt nőként élsz tovább, cselekedeteiddel bizonyítva, hogy örökösömként méltó uralkodója leszel országodnak, ha eljön az ideje. Sajnos eljött az idő.

Egy herceg társául szemelt ki magának. Túl jó nevelést kaptam, ezért nem ellenkezem. Ma kéri meg a kezemet a trónteremben, nyilvánosan.

– A lényeg, hogy ne gondolkozz! Ess túl hamar a dolgon, s utána már nem fáj – mondogatom magamnak, amíg az egyik szolgáló mutatós frizurává fésüli a hajamat.

Kék selyemlepedős ágyamon kiterítve a ruha, amelyet e dicső alkalomból felveszek. Hollófekete, nehéz, hosszú ujjú bársonyruha, mély kivágással, dupla szoknyarétege háromnegyed részig fedett, alsó része vérpiros színű. A dekoltázs szegélyét és a derék választóvonalát bíbor színű csík díszíti. A kedvencem.

Amint a királynő a szobámba lép és rápillant, felháborodva így szól:

– De kedvesem, egy ilyen ünnepen nem ildomos feketében lenni. Ne feledd a gyémánt nyakláncot! Látszódjék a külsődön, hogy ki vagy… Tovább»

Egy pont a démonoknak

El kell ismernem, hogy ön remek hallgatóközönség. A legtöbben süketnek tettetik magukat, holott kétségtelen, hogy tisztán értik, amit mondok, hiszen mellettem ülnek. Nem veszik a fáradságot, hogy a szavaim mögé lássanak, mert az ő szemük vak azon borzadályos csodákra, melyeket én megtévesztő hidegvérrel szemlélek.

Elárulom önnek, hogy mindenütt ott vannak.

Állandóan követnek. Egyes napokon az üldözési mániám a lakásból sem enged kilépni. Elhitetem zavaros agyammal, hogy a négy fal biztonságában nem érhetnek el, de ez nyilvánvaló ámítás. Hallom őket járkálni a padláson, löttyedt talpuk alatt örökösen recsegnek, pattognak a gerendák. Olykor molekulánként csöpögnek át a falakon, teletócsázva a perzsaszőnyeget, azután a padlóról kukkolják kocsányos szemükkel, hogy éppen mit csinálok. Irtózom azoktól a kátrányszínű buborékalakoktól. Nyúlósak, és folyton változtatják formátlan külsejüket. A legtébolyítóbb, hogy legtöbbször semmit sem csinálnak, csak szemeznek az emberrel. Az arcomba nyomulnak, és sötét szemgolyóikkal belém szuggerálják a szorongást. Hideg dohszagot árasztanak.

Éjjelente a legrosszabb. Lefekvéskor rendszerint azért fohászkodom, hogy csak a hajnal világánál érjen az ébredés, mert ezek éjszaka is figyelnek. Körülállják az ágyamat, és mozdulatlanul lesik, ahogyan alszom. Ha magamhoz térek, hallom a szuszogásukat, a súlyos hörgéseket. Azok a halott, fekete szemek. Biztosan kíváncsi rá, miként látom a sötétben, hogy nyitva van a szemük, de ezt nem tudom önnek megmagyarázni. Érzem, hogy figyelnek. Mindnek fekete a szeme. Sohasem pislognak. Akárha egy rossz horrorfilmbe pottyanna az ember… Tovább»

Sasok öltönyben

(részletek)

A Stefano Ricci férfiruha-bolt kirakata előtt egy óvodáskorú, sildes sapkás kisgyerek visított, mert szeleburdin hadonászó kezében elrepedt a jégkrémet tartó pálcika, amitől az meglazult és az aszfaltra pottyant. Az anyja leguggolt, hogy egy benyálazott papírzsebkendővel megtörölje a kissrác maszatos száját, közben lázasan szidva szegényt. A jégkrém épp a lábaim előtt plattyant szét a kemény talajon, így néhány olvadt csepp a cipőm orrára fröccsent. Bosszúsan nézegettem a pöttyöket, mert úgy néztem ki, mint egy szabadnapos szobafestő, aki kellemes sétáját tölti a drága vásárlóutcák kereszttüzében. Anya és síró gyermeke hamar elhagyták a tett helyszínét, én pedig helyet foglaltam a legközelebbi padon. Előszedtem egy zsebkendőt a zsebemből, hogy eltüntessem cipőmről a ragacsos foltokat. A tisztító mozdulatok közepette felpillantottam a paddal szemközti bolt kirakatára, ahol rögtön szemembe ötlött az a direkt sasközpontúság, amellyel ez a világszerte ismert márka hirdeti ruháit.

[…]

Kétoldalt, a kirakat szélénél keskeny talpú, díszes kristálypoharakból liliomalakba hajtogatott nyakkendők buggyantak ki, fölöttük pedig egy-egy márkás öltönyben feszítő, emberi alkatú, sasfejű próbabábu magaslott. Egyikük azúrkék öltönyt viselt, fehér inggel és rózsapiros nyakkendővel, melyet szürke pöttyök tarkítottak. Mellső öltönyzsebébe a nyakkendőjével megegyező anyagú, hegyesre hajtogatott díszzsebkendőt helyeztek. Az átellenben állót világosszürke öltönybe és fekete ingbe öltöztették, nyakában hurokba kötött, szürke selyemsál lógott. A bábuk ijesztően élethűnek látszottak, mindkét sasfejből szigorú sznobizmus áradt… Tovább»

Khazun, a lélektolvaj

(részletek)

A történet, amelyet most elmesélek, igaz. Egy Hans Girland nevű költőről szól, aki titokzatos körülmények között hunyt el tetőtéri dolgozószobájának bezárt ajtaja mögött. Noha az eset harminc éve történt, a mai napig számtalan szóbeszéd kering a sötét titkait sírjába magával vivő magányos lángelméről, aki saját élete utolsó, tragikus perceinek egyetlen szemtanúja volt. A megválaszolatlanságra kárhoztatott kérdések örök mozgásban tartják az emberi képzelet azon fogaskerekeit, amelyek a természetfeletti erők és a földi élet találkozásainak katasztrófája táplálta gépezetet működtetik. Egyesek – köztük jómagam – eltökélt szándéka pedig az, hogy lerántsák a leplet olyan titkokról, melyeket az értelem tárháza kitagadott.

Szabadidőmben szerettem poros könyvtárak eldugott sarkában régen feledésbe merült rejtélyek után kutatni, mert számomra az irodalom a valóság verzióinak hiteles kópiája. Sosem vettem a kezembe friss napilapot, sokkal izgalmasabbnak találtam az archívumban konzervált, sárguló kisvárosi legendákat, mint a száraz politikai híreket vagy az aktuális ünnepi felvonulást unalmas egyhangúsággal részletező hétköznapi közleményeket. Hans Girland történetéről is egy ilyen véletlenül kezembe akadt, archivált újságcikkből szereztem tudomást. A cikkben ez állt:

„1980. április 4-én reggel holtan találták a negyvenegy éves Hans Girlandot a Marlof vendégház emeleti szobájában. A férfi ismert költő volt. Habár a szobában nem volt nyoma sem erőszakos behatolásnak, sem dulakodásnak, az áldozat derekán talált karmolásos sebek alapján valószínűsíthető, hogy valamilyen vadállat támadta meg, ami hátulról ronthatott rá a gyanútlan férfira… Tovább»

Reptéri körkép

Olyan az egész, mint az amerikai filmekben, egy forgalmas, nemzetközi repülőtér, rengeteg le- és felszállással, szénszálas szárnyak emelkednek és süllyednek nagyjából ötperces periódusokban, végtelenül hosszú kifutókon száguldanak a repülők és pilótáik pontosan tudják, hogy merre tartanak, holott a légi közlekedés útvonala láthatatlan, szinte az összes légibusz ugyanolyan színű, csak az oldalukon tér el a céges embléma, azért, hogy a légitársaságok is kivehessék részüket a piaci versenyből, az autópályáról nem látszik jól a tér, csupán egy várakozó gép orra és jobb szárnya bukkan elő az üveges épületek között, a főépület-hálózat terjeszkedik, mert több hely kell a vándorló népnek, az építkezés folyamatos, a főbejárat előtt buszmegálló fülkék azok számára, akiknek a drága repülőjegy mellett nem futotta autóra, itt a buszoknak is szigorú a menetrendjük, nem úgy, mint Mexikóban, ahol csak akkor indul el a járat, amikor már az összes hely betelt rajta, mi meg mindjárt behajtunk az egyik fizetős parkolóba, igazi aranybánya, égbeszökő percdíjakkal, mert aki repülővel utazik az evidens, hogy gazdag, a legolcsóbb parkolóban teltház, nem is csoda, szitkozódva továbbhajtunk, mert látjuk, hogy a bejárat lezárt sorompója elől kanyargós sorban tolatnak elfelé a hozzánk hasonlóan túl későn érkezők,

az út menti táblán írják a zöld kijelzők, hogy merre van még szabad hely, a felszállópálya roppant terét körülállják a tízemeletes kocka-épületek, parkolóházak mind, roskadásig tömve drága járgányokkal, rajtuk idegen országok rendszámtáblái, és a számláló már kattog is, amint a négy kerék begurul egy üres helyre, amit a tizedik emeleten már háromjegyű szám jelöl a betonra festve, mint a börtöncellák sorban felbélyegzett rabjai, polírozott járművek szoronganak egymás mellett, az ilyen parkolóházakban mindig kevés a fény és a rejtőzködő hangszórókból modern zene szól, hogy az autók ne unatkozzanak szállítmány és sofőr nélkül, emberi árnyak suhannak el mögöttünk, a sárgára festett csíkos sávot követik, mert a mesterséges ösvény végén zúgnak a felvonók, A, B, C, D terminál, mindegyiknek külön liftje van, csak a megfelelő gombot kell megnyomni, és az ember tíz másodperc alatt oda juthat, ahová kell… Tovább»

Deus mortis

(részlet)

A pláza elé érve megálltam egy pillanatra, kereső szemem végigsiklott az utcán kígyózó emberseregen, és azonnal felismertem őt. Oldalt várt a főbejárat mellett, kezeit nadrágja zsebeibe rejtve, egyik lábát derékszögben a falnak támasztotta. Szolidan elegáns öltözéke nagyon megnyerővé varázsolta külsejét: szürkésfekete árnyalatú, rövid ujjú inget viselt, hozzá fekete farmernadrágot és fekete színű, fűzős bőrcipőt. Frizuráját hajzselével fixálta a manapság divatos fazonra, zselétől átnedvesedett, merev, koromfekete tincsein táncolt a forró, nyári fény. Napszemüvege eltakarta ugyan, de én emlékeztem gyönyörű, mélyfekete szemeire. Sejtelmesen sötét karizmájával szinte kitűnt a tömegből.

A vérnyomásom lépésenként emelkedett, amint közeledtem felé. Feszülten vártam azt az egy, nagyon rövid pillanatot, amikor irányomba tekint, és ő is rám ismer. Mint mindig, most is mágnesként vonzott magához, a láthatatlan erőhullámok szoros kalodába zártak, s éreztem, ha most lehunyt szemmel kezdenék tapogatózni ebben a sürgő emberáradatban, ő lenne az első, akit megérintenék. Mihelyt felfigyelt közeledő alakomra, levette a napszemüveget. Félszegen mosolyogva köszöntöttem. Ő hozzám hajolt, hogy arcra adott csókkal üdvözöljön. Rögvest megéreztem hideg bőrének különleges illatát.

A kávézó, melyet egyfajta rituális megszokásból találkáink állandó helyszínéül választottunk, a forgalmas pláza gyomrában üzemelt.

– Velem lehetnél, világot láthatnál – válaszolta, miután megkérdeztem, hogy miért engem szeretne társául soron következő utazásához. – Mindig is arra vágytál, hogy kötetlenül utazgathass, most itt a lehetőség… Tovább»

Nincs idő!

Másfél órával korábban kel, mint ahogyan a vekker ébresztené. A kávéfőzőt még előző este kipucolja és újratölti, hogy reggel csak a gombot kelljen megnyomni rajta, és máris csöpögjön a keserű nedű. Legelső útja a fürdőszobába vezet. Lezuhanyozik és hajat mos, minden reggel, mert frissen, fitten érkezni a munkahelyre nála alapszabály. A lábán a szőrfedő már elérte a fél millimétert, úgyhogy leborotválja. A kellemesen forró zuhanyvíz folyama alatt lepergeti az agyában a mai nap teendőit: megírni az e heti határidős projekt összegzését, online meeting a negyvenkettes ügyféllel, a könyvelési cégadatok lekérése a humán osztályon, számlabefizetés. A kávé elkészült, érezni aromás illatát. Kilép a kádból, megtörölközik, és magára veszi a fehér frottírköpenyt. Puha, kínai papucsában kitrappol a konyhába. Gyorsan összedob két szelet pirítóst, megkeni lekvárral, majd kávét tölt egy sötétkék, horoszkópos bögrébe. Az étkezőasztalon múlt havi magazinok hevernek. Leül, maga elé húzza az egyiket, kávét kortyol, és lapozgatni kezdi. A fürdőszobában, a fal melletti kosárban is van már legalább egy tucat hasonló papírszemét, ideje lenne kiválogatnia, gondolja eszegetés közben. Nincs kedve elolvasni a cikkeket, ezért csak végignézi a képeket. A hálószobában kukorékolni kezd a vekker. Miközben feláll, kiissza a bögre tartalmát, lerakja a morzsával teli tányér mellé, azután a hálóba megy, hogy kinyomja az ébresztőórát. Észreveszi, hogy túl sötét van. Az ablakhoz lép, feltekeri a redőnyt, és kinyitja az ablakot. A nap épphogy felébredt, egy távoli, magas épület aljánál kukucskál. Kétszer teleszívja tüdejét a hűs, reggeli levegővel, aztán becsukja az ablakot… Tovább»

Megtört akkord

Nem szerettem az apámat, mert iszákos volt. A környék úgy ismerte őt, mint a helyi kocsma önkéntes zongoristáját. Noha nem lakozott benne különösebb zenészi tehetség, szeretett zongorán játszani. Fiatalabb korában kisegítőként dolgozott egy hangszerboltban, ott tanulta meg a fekete-fehér billentyűk bűvölését. Nekünk nem futotta saját hangszerre, így az italozáson túl apám ezen okból is sok időt töltött házon kívül. Archie, a kocsmáros, nem bánta, hogy apám rendszeresen megszólaltatta a sarokban korhadó rozoga zongorát, mivel növelte az ivó népszerűségét, noha nem fektetett időt és pénzt a hangszer karbantartásába. A sötétbarna festékborítás rég lepattogzott a tetejéről, billentyűinek peremét érdesre rágta az idő, a húrok nagy része falsan énekelt, és ha az ember lenyomta valamelyik pedált, a lucfenyős hangszekrényből öreges nyikorgás hallatszott. Apámat nem zavarták a hiányosságok, borvirágos tekintettel is tisztán látott minden egyes billentyűt, és valamely rejtett ráérzésnek köszönhetően sohasem ütött mellé. Ellenkezőleg, az alkohol hatására sokkal gördülékenyebben tudott játszani, ujjai sikamlósan peregtek a hangok mesterséges tartományán. A dalocskák, amelyeket megszólaltatott, ügyetlenül sántikáltak a zongorahúrok falssága okán, de a tivornyázók élvezték a szivarfüstös zenét, hiszen a tizedik üveg sör és a megszámlálhatatlan kupica pálinka után éles hallásuk némileg eltompult. Apámat könnyű volt lekenyerezni némi alkohollal, így szólókoncertjeiért cserébe sosem kért tisztességes fizetséget. Archie méltán dörzsölgethette zsíros tenyereit a poharaktól roskadozó pult alatt, hiszen apám nem ivott többet egy átlagos vendégnél, ellenben hozott némi plusz hasznot a konyhára… Tovább»