Hámori Zsófia

Khazun, a lélektolvaj

(részletek)

A történet, amelyet most elmesélek, igaz. Egy Hans Girland nevű költőről szól, aki titokzatos körülmények között hunyt el tetőtéri dolgozószobájának bezárt ajtaja mögött. Noha az eset harminc éve történt, a mai napig számtalan szóbeszéd kering a sötét titkait sírjába magával vivő magányos lángelméről, aki saját élete utolsó, tragikus perceinek egyetlen szemtanúja volt. A megválaszolatlanságra kárhoztatott kérdések örök mozgásban tartják az emberi képzelet azon fogaskerekeit, amelyek a természetfeletti erők és a földi élet találkozásainak katasztrófája táplálta gépezetet működtetik. Egyesek – köztük jómagam – eltökélt szándéka pedig az, hogy lerántsák a leplet olyan titkokról, melyeket az értelem tárháza kitagadott.

Szabadidőmben szerettem poros könyvtárak eldugott sarkában régen feledésbe merült rejtélyek után kutatni, mert számomra az irodalom a valóság verzióinak hiteles kópiája. Sosem vettem a kezembe friss napilapot, sokkal izgalmasabbnak találtam az archívumban konzervált, sárguló kisvárosi legendákat, mint a száraz politikai híreket vagy az aktuális ünnepi felvonulást unalmas egyhangúsággal részletező hétköznapi közleményeket. Hans Girland történetéről is egy ilyen véletlenül kezembe akadt, archivált újságcikkből szereztem tudomást. A cikkben ez állt:

„1980. április 4-én reggel holtan találták a negyvenegy éves Hans Girlandot a Marlof vendégház emeleti szobájában. A férfi ismert költő volt. Habár a szobában nem volt nyoma sem erőszakos behatolásnak, sem dulakodásnak, az áldozat derekán talált karmolásos sebek alapján valószínűsíthető, hogy valamilyen vadállat támadta meg, ami hátulról ronthatott rá a gyanútlan férfira. Léonie Marlof vendégház-tulajdonos bevallása szerint Hans Girlandnak nem voltak rosszakarói vagy ellenségei, békés, zárkózott ember hírében állt. Holttestét a tízéves Alina Marlof fedezte fel. A rendőrség kihallgatta az érintetteket, valamint átfésülte a környék erdeit, de sem vadállatot, sem egyéb nyomot nem talált, amely megmagyarázhatná Herr Girland halálát. A hatóságok nem zárják ki az öngyilkosság lehetőségét sem, mivel abban az időpontban, amikor a tragédia történhetett, az áldozaton kívül senki sem tartózkodott a házban.”

Mondanom sem kell, hogy az évtizedek óta feltáratlanul heverő, szokatlan, minden kétséget kizáróan gyilkossági ügy azonnal felkeltette az érdeklődésemet, így elhatároztam, hogy ellátogatok az érintett városba, és utánajárok a szóbeszédnek. Köztudott, hogy az efféle legendák a családi ezüsthöz hasonlóan generációkon át öröklődnek. Környezetem, mint mindig, most is úgy vélte, balgaság értelmet és igazságot keresnem ostoba emberek babonái ihlette nevetséges rémmesék mögött, de én elengedtem fülem mellett a szánakozó megjegyzéseket, mert nyomós okom volt hinni ezen egyszerű tudatlanok szavainak, kiknek talán megadatott, hogy megtapasztalják a világ egy, a laikus és hitetlen szemek elől elrejtett dimenziójának létét. Magát a költőt nyomasztóan sötét versei nyomán csak hírből ismertem, ezért – hogy kellőképp felkészült legyek – tüzetesen átböngésztem a könyvtár mennyezetig telerakott polcait néhány régebbi kiadású kötetéért. Szükségem volt rá, hogy alaposan megismerjem ezt az embert, feltérképezzem jellemének lehetséges faktorait, mielőtt belevágok halála körülményeinek felderítésébe. Egy délután alatt kiolvastam három verseskötetét.

Világossá vált előttem, hogy Hans célja az volt, hogy megmutassa, mi rejlik a képzelet elhagyatott oldalán. Verseinek nyomott hangulata és groteszk fantáziaszörnyei olyan atmoszférát teremtenek, amely azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy létezik egy világ az árnyékon túl, ahol a megnevezhetetlen abszurditás törvényei érvényesek.

[…]

Következtetésemet, miszerint ez a költő sok kiterjedt vakfolttal a lelkén élhetett, megerősítette az a visszatérő motívum, amelyet több versében is észrevettem. Gyakran ír egy szárnyas, alakváltó kreatúráról, aki a történetekben halálosztó messiásként látogatja meg a pusztulásra ítéltetetteket, és akinek képzete a költőt magát is kínozza, álmatlanságtól terhes éjszakákat kínálva számára. Egyik versében különösen aprólékos pontossággal részletezi a módszert, ahogyan a lény hosszú, csontos karmaival mély sebet ejt az áldozat hátán, hogy azon keresztül kilophassa a lelkét.

Valamennyi teremtményét – bármily iszonytatóak legyenek is – nevekkel ruházta fel, mert gyermekei egy papírra vetett világnak. Egyetlen elolvasott írása sem ébresztett bennem félelmet, ehelyett enyhe undort éreztem, amely végül mindig bús melankóliává korcsosult bennem, mire egy-egy vers végéhez értem. A lélektolvaj szörnyeteg hamar befészkelte magát a fejembe, és az a sejtelmes gondolat kezdett csiklandozni, hogy ő lehet a rejtély kulcsa. Korai lett volna azonban elméleteket felállítanom, még ha szürkeállományom szeretett is tévhitekből gerjesztett tényeket szülni.

[…]

A párhuzamos utcában parkoltam le az autót, és gyalog indultam a domboldalon magasodó házikó felé. A friss illatú, dús zöldövezet arról tanúskodott, hogy a növényzetet naponta gondozzák és bőségesen öntözik. A szögletesre metszett bokorkerítés előtt egy fából faragott táblácska állt, két oszloplábával a földbe szúrva. A táblát egykor sötétzöldre festették, noha a száraz napfény mostanra repedéseket rajzolt az enyhén megfakult burkolatba. A tábla közepén hófehér domborbetűk formázták meg a „Marlof villa” feliratot. Minden jel arra mutatott, hogy jó helyen járok.

[…]

– Mennyire jövedelmező egy ilyen vendégház? – érdeklődtem. David rágyújtott egy cigarettára.

– Hans halála után megcsappant a szálló népszerűsége. Legtöbben csak ebédelni jártak ide, látni akarták a híres padlásszobát.

– Egyes irigykedők azt terjesztették, én voltam, aki végzett vele, amiért megrontotta, majd az őrületbe hajszolta a lányomat – szólt halkan Frau Marlof.

– Nem gondoltak rá, hogy eladják a házat?

– Mégis mi okból? – nézett rám David.

– Senki sem venné meg. Az emberek kíváncsiak ugyan, de félnek – mondta Léonie.

– De mégis, hogyan állhatta a rágalmakat? – kérdeztem megbotránkozva.

– Tudja, egy ilyen kisvárosban, ahol mindenki ismeri a másikat, az ember nem tehet egyebet a gonosz pletykák ellen, minthogy elviseli a következményeket, és továbblép.

Lassú léptek zajára lettem figyelmes, amely a lépcsőházból szűrődött ki. Egy pillanatra végigvillant az agyamon, amit a főtéri kávézó pincérnője mondott Hans kísértetéről, de hamar megbizonyosodhattam róla, hogy a hangok nagyon is élő személynek voltak köszönhetőek. Megmozdult a nappali üvegajtaja, és a keletkező résen egy sovány, őszes hajú nő préselte át magát. Arcberendezése és kék szeme emlékeztetett Frau Marloféra. Mezítláb érkezett, egy szál sötétbarna köntösben. Felálltam, hogy üdvözöljem, de ő csak rám nézett, csendben elhaladt mellettem, és helyet foglalt az asztal túlvégében.

– Ő a lányom, Alina – szólalt meg Frau Marlof.

– Az imént a kertben azt mondta, csak ketten élnek a házban Daviddel.

– Alina olyan, mintha már nem is létezne – Frau Marlof a lányára nézett, aki szótlanul merengve ült, gondolatai kisiklottak, messze a szobán túlra.

Léonie összeráncolta szemöldökét, reményvesztettség és düh keveredett az arcán, majd felállt, és kiment a konyhába. Hárman maradtunk a szobában.

– Hans halála óta nem beszél – szólalt meg David a kerek hamutartót bámulva az asztalon, miközben belenyomkodta az elszívott csikket, és kifújt egy utolsó, leheletnyi füstöt.

– De hisz annak már vagy…

– Ahogy mondja. Harminc éve.

– Mi történt? – kérdeztem. Nagyon meglepett Alina felbukkanása.

– Ő talált rá Hans holttestére. Még csak tízéves volt.

– Vagyis a trauma az oka – bólogattam.

– Valószínűleg – David Alinára pillantott, de bizonytalan tekintete láttán úgy éreztem, hogy az általam hallottaknál többről van szó. Úgy nézte mozdulatlan húgát, mint aki tisztában van vele, hogy valamit nem mondhat el. Aggasztott a jelenet.

– Pszichológus látta már? – kérdeztem.

– Nincs értelme. Nem beszél – mondta David csüggedten.

Frau Marlof közben visszatért a szobába, kezében egy kis tálkában összekészített vacsorával. Letette Alina elé, aki szerényen és csendben hozzálátott.

Hogy milyennek láttam? Nem volt megtört, elmebajos benyomását sem keltette. Gépiesen merev tartása, mozdulatai nem illettek mindig réveteg, szabad levegő után sóvárgó, rab tekintetéhez. A negyvenes éveiben járhatott, de enyésző külseje sokkal több megélt évtizedre utalt. Némán vártuk végig, amíg befejezte a vacsorát. Egy szót sem szólt, felállt, és elballagott.

– Minden titoknak ára van. Az emberek ezt nem érthetik – közölte Léonie, egyenes, rám vetülő tekintettel, mintegy kinyilatkoztatásként…

A fenti részlet „Nincs idő!” című novelláskötetemből származik.
Kattints ide, és tudj meg többet a könyvről!
Következő történet