Nincs idő!

Másfél órával korábban kel, mint ahogyan a vekker ébresztené. A kávéfőzőt még előző este kipucolja és újratölti, hogy reggel csak a gombot kelljen megnyomni rajta, és máris csöpögjön a keserű nedű. Legelső útja a fürdőszobába vezet. Lezuhanyozik és hajat mos, minden reggel, mert frissen, fitten érkezni a munkahelyre nála alapszabály. A lábán a szőrfedő már elérte a fél millimétert, úgyhogy leborotválja. A kellemesen forró zuhanyvíz folyama alatt lepergeti az agyában a mai nap teendőit: megírni az e heti határidős projekt összegzését, online meeting a negyvenkettes ügyféllel, a könyvelési cégadatok lekérése a humán osztályon, számlabefizetés. A kávé elkészült, érezni aromás illatát. Kilép a kádból, megtörölközik, és magára veszi a fehér frottírköpenyt. Puha, kínai papucsában kitrappol a konyhába. Gyorsan összedob két szelet pirítóst, megkeni lekvárral, majd kávét tölt egy sötétkék, horoszkópos bögrébe. Az étkezőasztalon múlt havi magazinok hevernek. Leül, maga elé húzza az egyiket, kávét kortyol, és lapozgatni kezdi. A fürdőszobában, a fal melletti kosárban is van már legalább egy tucat hasonló papírszemét, ideje lenne kiválogatnia, gondolja eszegetés közben. Nincs kedve elolvasni a cikkeket, ezért csak végignézi a képeket. A hálószobában kukorékolni kezd a vekker. Miközben feláll, kiissza a bögre tartalmát, lerakja a morzsával teli tányér mellé, azután a hálóba megy, hogy kinyomja az ébresztőórát. Észreveszi, hogy túl sötét van. Az ablakhoz lép, feltekeri a redőnyt, és kinyitja az ablakot. A nap épphogy felébredt, egy távoli, magas épület aljánál kukucskál. Kétszer teleszívja tüdejét a hűs, reggeli levegővel, aztán becsukja az ablakot. Nincs idő relaxálni.

A fürdőszobába megy és sminkel. A haja még félig nedves, ezért beszárítja. Tupír a fejtetőn, kevés hajlakk, és kész. Minden hajszál a helyén. Az előszobai ruhásszekrény fogantyújára akasztott fogason készenlétben várakozik egy bézs, vasalt blúz és a hozzá illő sötétkék kosztümnadrág. Rengeteg szoknyája van, de azokat inkább tavaszra tartogatja. Ma teletalpú félcipőt vesz, mert a tűsarkúban hamarabb elfárad a lába. Miután felöltözött, tetőtől talpig végigméri magát a tükörben: sosem lép ki az ajtón úgy, ha külseje akárcsak egyetlen porcikájával is elégedetlen. Ezt a megszokást még az édesanyja nevelte belé. A cenzúra sikeres, már csak egy kardigán hiányzik. Nyolc óra, éppen időben van. Vállára akasztja a patentos, fekete táskát, de indulás előtt még belekukkant: pénztárca, személyi iratok, bérlet, határidőnapló, toll, mobiltelefon, kulcsok, piperetükör, rúzs, egy csomag zsebkendő. Minden megvan, ami kell.

A belváros dolgos hangyabolyként nyüzsög. A zsúfolt megállóban kétpercenként váltják egymást a buszok, a sárga villamos ideges emberektől fürtösödve hernyózik a nagykörúton. A metró hangosan dübörög a föld alatt, a mozgólépcső lejáratánál két zöld mellényes diákmunkás szélsebes tempóban napilapot osztogat a munkába igyekvőknek. Tömött népáradat hömpölyög a szűk utcákon, folyamatos autóduda és motorzaj hallatszik mindenfelé.

A nyakláncán az érem megremeg, amint sietve szedi lefelé a lépcsőfokokat. Az aluljáró büféje előtt háromszemélyes sor kígyózik. Beáll egy középkorú, kalapos úr mögé, negyediknek. A sor lassan halad, mert valaki nem tud dönteni a pizzakrémes és a sajtos pogácsa között. Idegesen topog a lábával, a karóráját nézegeti: remélhetőleg ma sem fog elkésni. Mögé lép egy öltönyös, aktatáskás fazon. Most ő az egyedüli nő a sorban. Amikor a pulthoz ér, az árus meg sem kérdi, hogy mit kér, egyből nyújtja felé a sonkás-zöldséges dupla szendvicset és a kis doboz almalevet. Minden reggel ugyanazt veszi. Az ebédje. Rendszerint a munkahelyen fogyasztja el, nem szeret gyorséttermekbe járni, mert zsúfoltak és drágák. Azon felül, időpazarlás. Ha az asztalánál ebédel, nem kell abbahagynia a feladatot, amin éppen dolgozik. Étrendjében mindössze heti kétszer szerepel főtt étel: szombaton és vasárnap. Gyűr egyet a papírzacskó száján, és a táskájába gyömöszöli. Útban a villamos felé, a lépcsősor tetején, egy hajléktalan az orra alá dörgöl egy mocskos műanyag poharat, és aprópénzt kér. Keresztülnéz rajta és odébb megy, magához szorítja a táskát.

– Miért nem megy inkább dolgozni, ahelyett, hogy pimasz naplopó módjára idegesíti a járókelőket? – kiabál hátra a csövesnek.

– Az isten verjen meg, te kurva! – hangzik a dühös válasz. Visszamegy, és arcul üti a koldust. Amaz egy jókorát köp a szeme közé. Földre dobja válltáskáját, elkapja a csöves karját, megtekeri, hogy az a földre térdepel fájdalmában. Kiált egyet, mire ő elkapja a nyakát és eltöri. A csöves eldől, mint egy darab fa. Körbenéz, hogy látta-e valaki az iménti incidenst, de az emberek annyira elfoglaltak a rohanással, hogy szemrebbenés nélkül mennek el mellette, többek szúrós tekintettel méregetik, amiért ott áll, egy kitekert nyakú hullával a lába előtt, és emiatt ki kell, hogy kerüljék, noha nagyon sietnek. Arrébb rúgja a koldus tetemét, megigazgatja blúza félrecsúszott gallérját, felveszi a földről a táskáját, és csatlakozik a munkába menetelőkhöz.

A piros lámpán átszáguldó trolibuszon ülőhelyért verekednek az emberek. Egy fiatal lány lelökődik a járműről a félig nyitott ajtón, amibe már annyi lyukat rágott a rozsda, hogy semmit sem véd. A szomszéd utcában valaki egy öregasszonyt gázol el a zebrán, amiért volt mersze a zölden villogó gyalogoslámpa ellenére átsétálni az út túloldalára. De nincs idő megállni és sajnálkozni. A forgalom halad tovább, a holttest pedig majd porrá hengerelődik attól, hogy százával gurulnak át rajta az autó- és buszkerekek. Aki villamos elé pottyan, szerencsésebb. Azonnal vérlepénnyé módosul, mint egy szélvédőn szétloccsant muslinca. A vér kevésbé szennyezi az utcákat, mint a csontos testrészek, és a tömegközlekedést sem nehezíti. A bosszantó fennakadások gyakoriak egy nagyvárosban. Vannak, akik saját erkélyeikről ugrálnak le a busz tetejére, ha észreveszik, hogy a megállóba ért, és gyalog már nem érnének le időben, hogy felszállhassanak rá.

A közért mögött egy férfi baseballütővel veri be egy autó szélvédőjét, ami az áruszállító teherautó elől elfoglalva a helyet az üzlet raktárbejárata előtt parkol. Egy piarista ablakpucoló, akinek egy perccel ezelőtt elvágták a biztonsági kötelét – mert levegőben lógó állványán zavarta az irodai kilátást –, hatvanhat emelet magasból zuhan az aszfaltra.

A villamoson egy idős bácsika szívrohamot kap, és összeesik az ajtóban. Az emberek svungja egy óriási kezet formálva kidobja őt a szerelvényből, mert nem tudnak tőle le- és felszállni. A bácsi a szemetes mellé gurul, a közlekedés ismét zökkenőmentes.

Mindenki mogorva és nagyon elfoglalt. Aki nem az, meghal. A gépezet nem tűr meg gyenge láncszemet. Egy dolgos társadalomnak nincs szüksége boldog, nyugodt és mindennel elégedett emberekre, akik csak napi nyolc órát dolgoznak és kellően kipihentek. Nincs idő az emberi ostobaságokra. A rendszer csak annyi szünetet enged, amíg a közlekedési lámpa piros színről zöldre vált.

Pontban kilenckor érkezik a munkahelyére. Helyet foglal az asztalánál, és legközelebb este hét órakor kel csak fel. Akkor hazamegy, vacsorázik, majd kilenctől tizenegyig folytatja a munkát, otthon. Nem szereti ugyanis félbehagyni az aznap elkezdett feladatait. Miután végez, kivasalja a másnapra szánt blúzt, és bekészíti a kávéfőzőt. Éjfél körül aludni tér. Az ágyneműje ugyanolyan gombócba gyűrve várja, ahogyan reggel itthagyta. Sosem bajlódik a bevetésével. Elégedetten merül álomba: vége egy újabb hatékony napnak.

A következő hét hétfőjén minden a szokott terv szerint halad, egészen addig a pillanatig, amíg be nem ér az irodába. Benyomja a számítógép indítógombját, majd kipakol a táskából: szendvics az asztalra, határidőnapló a fiókba. Épp az egérért nyúl, hogy a beérkező levelek letöltésére kattintson, amikor megcsörren az asztalán a telefon. A főnöke az irodába kéreti. Nincs ideje azon gondolkodni, vajon mit akarhat tőle ilyen kora reggel, mert a szemei előtt már az aznapi feladatok sorakoznak, prioritás szerint rangsorolva: fixálni a pénteki megrendelések részleteit az illetékes cégekkel, megfogalmazni a marketing hirdetés szövegét olasz nyelven, hitelesíteni a múlt heti meeting jegyzőkönyvét.

Belép az irodába, a főnök megkéri, hogy foglaljon helyet. Leül, és miközben titkárnősen keresztbe veti egyik lábát a másikon, meghallja, hogy közvetlen munkatársnője az irattárban mappákat rendezget. Eszébe jut, hogy lassan két hete könyörög neki a Stevenson aktáért, mert el kell indítania egy megkésett átutalást, amihez szüksége van a szerződésben feltüntetett számlaszámra. Nincs több idő a várakozásra, amint itt végez, saját maga fogja megkeresni azt az aktát.

– Cégünk a továbbiakban nem tart igényt a munkájára.

– Tessék?

– Jól hallotta. Holnaptól nem kell bejönnie. Bár ha jobban belegondolok, akár most rögtön hazamehet. Kérem, szedje össze a holmiját.

A hír annyira váratlanul éri, hogy elsápad. Izzadni kezd, nem érti a dolgot, hiszen pár napja egyeztek meg egy kijevi utazásban, tudniillik önként vállalta, hogy képviseli a céget egy nemzetközi konferencián.

– Indoklás? – kérdő tekintettel néz a főnökre.

– Nincs indoklás. Ez a vezetőség döntése. Úgy véljük, egyes társai munkához való lojalitása figyelemreméltóbb az önénél.

Az a fajta düh önti el, amelyiktől az ember keze ökölbe szorul.

– A kiléptető papírokat és az e havi fizetését megkapja postán. A belépőkártyáját majd adja le a portán.

Arra készül, hogy felháborodásának hangot adva felszólal önnön hatékonysága védelmében. Épp szóra nyitná a száját, ám ekkor munkatársnője tűnik fel, aki mindvégig csendben lapított az irattárban. Egy köteg papírral a kezében a főnök asztalához slattyog, és fontoskodó hangnemben ecsetelni kezdi, hogy ezeket haladéktalanul alá kell íratnia. A főnök nyájasan helyesel és átveszi az iratokat a nőtől, aki ezt követően visszasétál a szomszédos helyiségbe. Mindketten olyan természetesen viselkednek, mintha ő már a szobában sem lenne.

– Ne higgye, hogy pótolhatatlan – szól hozzá a főnök érzéketlen nagyképűséggel, közben rá sem néz, aláírást firkant az egyik lap aljára.

– A gazember! Még élvezi is, hogy itt fölényeskedik – dühöng magában.

Legszívesebben egy akkorát bemosna most ennek a szemétládának, aki hidegvérrel lerombolja az ő perfekt életét, hogy még az orra vére is eleredjen.

– A beszélgetésnek vége, távozhat.

Felpattan a székről, az íróasztalhoz lép, és behúz egyet a férfinak, hogy az gurulós bőrszékével együtt hátrazuhan.

– Megértem, hogy dühös – szólal meg a főnök orrhangon, mialatt ujjaival az orrából ömlő vért maszatolja. De ő ekkorra már régen nincs az irodában.

Kiüríti a fiókját, felkapja a táskáját, és sértődött arccal a lift felé indul. Az ebédje az asztalon marad. Reggel tíz óra van, de az emeleten senkinek sem tűnik fel, hogy ő már elmenni készül. A földszinten a portás elé hajítja a kártyát. Amaz nem néz rá, egy fontos hívást intéz.

Most mihez kezdjen? Magába roskadva üldögél egy lakóház főbejáratának utcára nyíló lépcsőjén. Csak a munkához ért, ez tölti ki az életét. Holnaptól mivel töltse az idejét?

Teljes tanácstalanságba süpped. Elfigyeli az embereket maga körül: valamennyien a dolgukra igyekeznek. Senki sem álldogál és mélázik a nap kergette felhőfoszlányokon az égen, vagy a villamos ajtajának élesen kerepelő hangján. Nem is keseregnek egy hideg, koszos lépcsőfokon csücsülve azon, hogy valami az életükben nem a szokott terv szerint alakult. Dolgoznak, sürögnek, ki-ki a maga szabályos pályáján, alkalmazkodva a hirtelen támadt változásokhoz. Csakhogy az ő pályája megszakadt, az utat szegélyező jelzőfények kialudtak.

– Minden rendben? Nincs szüksége segítségre? – egy ismeretlen férfi megérinti a vállát, és aggódóan mosolyog.

– Az imént veszítettem el az állásom. Mostantól semmi sem lesz rendben – hangzik a kétségbeesett, zokogó válasz.

– Ne butáskodjon! – neveti el magát szerényen a férfi. – Majd talál másikat, talán még jobbat is, mint ami idáig volt.

– Gondolja? – szipog, nedves szemeivel a férfira tekint.

Az idegen eltöpreng annyi időre, amíg picit feljebb tolja orrán a szemüveget, majd így szól:

– Higgye el, hölgyem, én ebben a pillanatban sokkal kilátástalanabb helyzetben vagyok, mint maga, és csekély az esélye, hogy helyre tudom hozni a dolgaimat – mindezt olyan kedvesen sugárzó tekintettel és vígkedélyű hangon mondja, hogy ő akaratlanul is elmosolyodik.

– Először is, hívja fel, akit szeret, beszélgessenek, az biztosan megnyugtatja. Aztán menjen szépen haza, igyon egy pohár vizet, és aludjon egy nagyot. Meglátja, holnap reggel már nem fogja ilyen szörnyűségesnek látni a dolgokat.

Maga elé mered. Hívjon fel valakit, akit szeret? De hiszen senkije sincs. Néha összefekszik jöttment alakokkal, akiket a bárban csíp fel, egy-egy túlórás, fárasztó nap után, lazításként. De komolyabb kapcsolatra nem marad ideje, a rengeteg munka miatt.

– Ne féljen, minden gödörből létezik kiút.

– Köszönöm.

– Viszlát – mosolyogva int egyet, azután futásnak ered, célba véve az utca túlvégébe befutott buszjáratot.

Követi tekintetével az ismeretlent, amíg az felpattan a nyitva hagyott hátsó ajtón, és a jármű pöfögve megindul a következő megálló felé. Az úton elsuhan egy biciklis. Egy nő hevesen vitatkozik a mobiltelefonjával, és arrogánsan bevágja fehér Opelje ajtaját.

Megszólal a feje fölött a kapucsengő. Felnéz, és egy futárt lát maga mellett, csomaggal a kezében.

– Jó napot kívánok – köszönti halkan.

– Kézcsók.

– Mondja, nincs szüksége munkaerőre?

– Jómagam is alkalmazásban állok – válaszol meglepetten a férfi, mielőtt eltűnik a bejárati ajtó mögött, amit mostanra a csomag címzettje kinyitott neki.

Ideje hazaindulni. Érzi, hogy a gyomra még mindig görcsben kucorog, de egy picit nyugodtabban szedi a levegőt. Amikor az aluljáróhoz ér, a büfés, akitől reggelente a szendvicset veszi, rápillant. Egymást nézik egy rövid ideig, de a büfés nem ismeri fel. Csüggedt mosoly jelenik meg az arcán. Mostanra a csöves holtteste is eltűnt a lépcsőről.

Belép a lakásba, ledobja lábáról a cipőt, táskája a kanapén landol. Megáll és körülnéz: most látja csak, mekkora a felfordulás. Annyit túlórázott az elmúlt időszakban, hogy nem volt ideje kitakarítani. Csakis a munkával kapcsolatos dolgait tartotta rendben: a kosztümöket, blúzokat, hivatalos iratokat, az íróasztalát. A napnál is világosabb: az egyetlen előnyére írható dolog, hogy keményen dolgozik. Az üzenetrögzítő piros kislámpája villog: üzenete érkezett. Lejátssza. Egyik kollégája hívta azzal az utasítással, hogy a múlt havi kimutatásban pótolja a hatos számú grafikon egy kimaradt cikkelyét. Cinikusan sóhajt egyet. Úgy tűnik, a céges rendszeren még nem futott át, hogy ma kirúgták.

A konyhába megy, enged magának egy pohár vizet. A kredencen heverő üvegtálból elvesz egy körtét, és beleharap. A faliórára pillant: alig múlt tizenegy. Életében nem ért még haza ennyire korán. Elballag a nappaliba, az íróasztalhoz. Felkapcsolja a laptopját, közben megint harap a körtéből. Három, a prioritás mappába beérkezett céges levél. Nem olvassa el őket, egyből a törlés gombra lép. Megnyit egy böngészőt, begépeli az álláskereső portál címét. Amíg az oldal töltődik, kiissza a vizet, és kigombolja a blúzát. Megpillantja az oldal legtetején a legelső hirdetést: a cége keres megbízható, lojális és terhelhető munkaerőt, azonnali kezdéssel. Az irodai széke még szinte meleg, de az interneten máris ott a frissen ropogós munkaajánlat, amely az ő alig egy órája megüresedett helyére csábítja az újoncokat.

– Igazságtalanság! – a hirdetés láttán könnybe lábad a szeme. Megfogja a laptop felhajtott monitorját, és lecsukja. A gép automatikusan alvó üzemmódba lép. Átmegy a hálóba. A paplanja a szokásos gombócban az ágy közepén. Elveti magát az ágyon, a plafont bámulva gondolkodik.

Vissza kell jutnia a gépezetbe. Munka kell, különben tehetetlen lesz. Úgy érzi, most jót tenne, ha megfogadná az idegen tanácsát, és kialudná magát. Az oldalára fordul és behunyja a szemét, de parancsnok kötelességtudata nem engedi elaludni. Odaát a nappaliban megszólal a telefon. Unottan kimászik az ágyból, és átvánszorog a másik szobába, hogy felemelje a kagylót.

– Halló?

– Üdvözlöm, a Halál vagyok – hangzik a vonal túlsó végéről.

– Mit parancsol?

– Lenne az ön számára egy ajánlatom.

– Nézze, nekem nincs időm butaságokra. Új állást kell találnom, azonnal!

– Nos, éppen erről van szó. A túlvilágon jelenleg rengeteg a papírmunka. Elkelne egy dolgos kéz.

Mosoly csillan az arcán.

– Lehetne a személyi asszisztensem. Nemigen szeretek határidőnaplót vezetni, ám így nehezen jegyzem meg, melyik kliensemnél mikor vagyok hivatalos.

Ez nem is hangzik rosszul, gondolja. Új munkakör, új tapasztalatok.

– Mit szól hozzá? – kérdi nyájas profizmussal a Halál.

– Nem bánom, találkozzunk egy óra múlva.

– Eljövök önért.

– Rendben. Várom.

A telefonkagyló a helyére kerül. Újra fontolóra veszi az imént hallottakat, és derűs izgatottság fogja el. Munkagondja megoldódni látszik, hamarabb, mint remélte. Új lehetőség nyílik számára, hogy bizonyítsa: rendkívüli hatékonysága nélkülözhetetlen.

A számítógéphez lép, és kinyomtat egy példányt frissített önéletrajzából.

– Hasztalan tovább siránkoznom – mondja elégedetten –, a mai nap csakis jól végződhet.