Egy pont a démonoknak

El kell ismernem, hogy ön remek hallgatóközönség. A legtöbben süketnek tettetik magukat, holott kétségtelen, hogy tisztán értik, amit mondok, hiszen mellettem ülnek. Nem veszik a fáradságot, hogy a szavaim mögé lássanak, mert az ő szemük vak azon borzadályos csodákra, melyeket én megtévesztő hidegvérrel szemlélek.

Elárulom önnek, hogy mindenütt ott vannak.

Állandóan követnek. Egyes napokon az üldözési mániám a lakásból sem enged kilépni. Elhitetem zavaros agyammal, hogy a négy fal biztonságában nem érhetnek el, de ez nyilvánvaló ámítás. Hallom őket járkálni a padláson, löttyedt talpuk alatt örökösen recsegnek, pattognak a gerendák. Olykor molekulánként csöpögnek át a falakon, teletócsázva a perzsaszőnyeget, azután a padlóról kukkolják kocsányos szemükkel, hogy éppen mit csinálok. Irtózom azoktól a kátrányszínű buborékalakoktól. Nyúlósak, és folyton változtatják formátlan külsejüket. A legtébolyítóbb, hogy legtöbbször semmit sem csinálnak, csak szemeznek az emberrel. Az arcomba nyomulnak, és sötét szemgolyóikkal belém szuggerálják a szorongást. Hideg dohszagot árasztanak.

Éjjelente a legrosszabb. Lefekvéskor rendszerint azért fohászkodom, hogy csak a hajnal világánál érjen az ébredés, mert ezek éjszaka is figyelnek. Körülállják az ágyamat, és mozdulatlanul lesik, ahogyan alszom. Ha magamhoz térek, hallom a szuszogásukat, a súlyos hörgéseket. Azok a halott, fekete szemek. Biztosan kíváncsi rá, miként látom a sötétben, hogy nyitva van a szemük, de ezt nem tudom önnek megmagyarázni. Érzem, hogy figyelnek. Mindnek fekete a szeme. Sohasem pislognak. Akárha egy rossz horrorfilmbe pottyanna az ember.

Bevallom, irigylem Dalí sziporkázó elméjének önuralmát. Ő tisztában volt vele, hogy amit megfest, az nem létezik. Máskülönben értékelem, hogy ön ily szerényen végighallgat. Tudja, időnként kikívánkozik belőlem ez a rettenetes fóbia.

Tegnap reggel jelenésem volt a városi hivatalban. Nem sokkal nyitás után érkeztem, de nem is ez a lényeg, hanem hogy ők jóval előttem ott teremnek mindenütt. Mire odaértem, egyikük már az épület mellett csobogó szökőkút tetején gubbasztott. Úgy bámult hatalmas, ovális szemeivel, akár egy odújából figyelő macskabagoly. Szakaszokban csavarta el a fejét, ahogyan elhaladtam előtte, és tekintetével egészen a hivatal bejáratáig követett. Ocsmány volt. Kicsi és szőrös, széles, elálló fülekkel, mint egy fogyatékos kobold, merthogy az arca helyén csak két szem tátongott. Tudja, legtöbbjük ilyen degenerált teremtmény. Szóval ez az uhuszemű mindjárt reggel rám hozta a frászt. Ki nem állhatom, ha hidegleléssel kezdődik a napom, de képtelenség védekezni ellenük. Olyanok, akár a nátha, amely körüllengi az embert, alamuszin belekúszik a zsigereibe, és addig gyötri őt lázálmos rémképekkel, amíg bele nem bolondul a gyöngeségbe.

A hivatalban egyedüli ügyfél lévén hamar sorra kerültem. Mialatt a titkárnő a fiókban matatott egy dokumentum után, az ablakon át észrevettem egy másik bestiát. Odakint káprázott a járdaszéli rózsabokrok fölött, lila vérerekkel agyonfuttatott, sötétbarna pacaként, és a tűzpiros bimbókat csócsálta, noha láttam, hogy hiányzik a fogsora. Szemei úgy feketéllettek, akár a díszpárnára varrott fényes gombok. A gondnok pár méterrel arrébb a pázsitot igazgatta, s én azon gondolkodtam, vajon feltűnik-e majd neki a pusztítás, ha a virágok közelébe ér. És ekkor felfedeztem az apró szikrákat a lebegő szörnyeteg szemében, amint azt a szegény, dolgos embert mustrálta. Tudtam, hogy legszívesebben leharapná az ő fejét is.

Visszataszító látvány egy démon feneketlen éhsége, különösen, ha tudja róla az ember, hogy semmivel sem csillapítható. Ezek a szörnyek bármilyen módon kínozhatnak, gyötörhetnek bennünket, de közvetlenül nem ölhetnek meg. Tiltja a szabályzatuk, s ez a mi egyetlen szerencsénk.

Bocsásson meg, amiért egy pillanatra elkalandoztam. Folytatom.

Ügyem végeztével elballagtam az állomásig, hogy bevárjam a kilenckor érkező vonatot. A dolgozó tömeg az egy órával korábbi vonattal már elment, így csupán néhány ember lézengett a peronon. Ácsorogtam a sínek mellett, s figyeltem, ahogyan a domboldali erdő felett szelíden gomolyog a reggeli pára. Az idő napfényesnek ígérkezett.

Egészen kellemes kedvem támadt a vasút mögötti tisztáson legelésző tehenek látványától. Békésen majszolták a friss füvet, s nem zavarta meg nyugalmukat az időnként elsuhanó vonatok éles zaja sem. Feltűnt azonban, hogy az egyik boci távolabb vesztegel társaitól, és hangos, rövidke bőgésekkel töri meg a falusi csendélet idilljét. Alaposabban szemügyre vettem, és rögvest világossá vált előttem, hogy mi a baja. Alatta, a talajból, két vézna, karmos kéz ágaskodott az állat rózsaszínű tőgye felé, és vadul ráncigálta azt. Nem állt szándékában tejet fakasztani, csupán sanyargatta a szegény jószágot. Menten feltámadt bennem a védelmi ösztön, s a földet kezdtem pásztázni, hogy követ ragadjak, amivel megdobhatom a rém nyomorult karjait. De eszembe ötlött, hogy ezeknek sajnos semmi sem árthat, és különben is, egyedül számomra nem láthatatlanok. Feladtam.

Időközben besiklott a peronra a vonat, ám megnyugvásomat nem sikerült megelőlegeznie. Elsápadva észleltem ugyanis, hogy legalább egy tucatnyi szörnyszülött csimpaszkodik a vagonok tetejébe. Visszataszító, méregzöld, pikkelyes testük híján volt a kezeknek, így tapadókorongos lábaikkal kapaszkodtak, akár a varangyok. Fülsértő hangjukkal a vonat moraját utánozták. Amikor a szerelvény lefékezett előttem, szorosan behúztam a nyakam a vállaim közé, nehogy elérjenek, mert méretes fenevadak voltak, nekem elhiheti. Undok fejük lelógott a vonatablakok alsó pereméig. Valamennyien rám szegezték holtfekete tekintetüket, abbahagyták a fülsiketítő hangutánzást, és mint folyékony krém az aszott bőrbe, egy szempillantás alatt beleolvadtak a vonat fémvázába. A várakozók épphogy felléptek a szerelvényre, mit sem érzékelve az eseményből. Én az első osztályú kupét vettem célba, mivel egyedül abba nem láttam beszivárogni semmilyen rémséget. Természetesen ez csupán talmi megnyugvást jelentett, de be kellett vessem a szükséges ösztönzést annak érdekében, hogy fel merjek szállni a vonatra. Ne értsen félre, nem félek tőlük, ahhoz már túl régóta kísérgetnek. Ellenben igyekszem minimálisra redukálni a velük való kellemetlen konfrontációt, mivel nem szívesen vagyok örökös szemtanúja hitvány galádkodásaiknak.

Középtájt foglaltam helyet – ahogyan most is, ön mellett –, mert a tömeg hajlamos ide koncentrálódni. Odafigyelek rá, hogy a környező ülések mindig foglaltak legyenek. Bizonyára furán hangzik, de szeretek tömegben utazni, mert az emberek beszéde elnyomja a démonok hangját. Tudja, mindig hányingerem lesz, ha utazás közben olvasok, ennek ellenére gyakran gyötröm vele magam. A halszemű szörnyetegek kocsonyás gumiarcánál még az is elviselhetőbb. Visszavonultan bújtam a könyvemet a tegnap reggeli, nyomasztó út alatt is. A negyedik megálló után a kupé teljesen megtelt, fürtösödtünk, mint bokron a szőlő, a szemben ülő pasas sípcsontja a térdemet súrolta. Reméltem, hogy a tumultusnak hála elmarad a nyomasztó zaklatás, de tévedtem. Ezek sorozatosan megtalálják a hozzám vezető utat. Gyanítom, hogy a saját koporsómban sem lesz tőlük nyugtom.

A nyavalyás ezúttal nem mellém fészkelte be magát, hanem a fejem fölé. A szellőzőnyílásba ragadt, onnan kukucskált, és olyan iszonyatos, nyávogó hangot adott ki, mint egy elevenen megnyúzott macska. Gömbölyű volt, okkersárga, és ide-oda hintáztatta pálcikaszerű végtagjait. Óriási, taszító, fekete szemekkel figyelte, ahogyan olvasok, én pedig annál mélyebben lapultam a betűk közé, minél élesebben hallottam utálatos hangját. Azt kívántam, bár tűnne el tüstént a fejem fölül, ehelyett ő úgy döntött, hogy teleköpködi bűzös vérplazmával könyvem nyitott lapjait. Most azt hiszi, tréfálok, de valóban vérplazma volt. Tudom, hogyan néz az ki, mert biológiából diplomáztam. Képzelheti, milyen rosszul lettem, ennél gyomorforgatóbb módon aligha gyötörhetett volna. Körülnéztem: egy fiatal nő mellettem a szemközt ülő barátnőjével csacsogott, az alvó pasas pedig hangosan horkolt velem szemben. Teljes körű ignorancia, mint mindig. Amikor a bestia újból köpdösni kezdett, kicsúszott a számon néhány sokat sejtető, bosszús megjegyzés, mire azonnal rám szegeződött az összes tudatlan, emberi tekintet.

Ritkán bocsátkozom nyilvános vitába a dögökkel, de előfordul, hogy elvetik a sulykot, és olyankor egyszerűen kirobban belőlem az indulat. Ocsmány teremtmények. Eltéphetetlen indákként hálózzák be a mindennapjaimat, szipolyozzák az életerőmet, és valahányszor védekezni vagy fenyegetőzni próbálok, csak vigyorognak. Lehetetlenség megfélemlíteni őket.

Emlékszem, egyszer egy idősebb úr taxijában utaztam. Képzelje, elengedte a tarifa teljes összegét, mondván, hogy a pénzt költsem inkább a kezelésekre. Nem volt nehéz kitalálnom, mi késztette ily ritka nagylelkűségre. Tudniillik, egész út alatt hangosan beszéltem az oldalsó ablakban tükröződő képmásomhoz. Abból, ahogyan a hátsó ülésen feltűnően zaklatott hangnemben saját tükörképemmel hadakoztam, az öreg leszűrte, hogy nem vagyok normális. Nem hibáztatom érte, hiszen nem láthatta, hogy valójában nem önmagammal társalogtam, hanem egy undorító pokolfajzatot próbáltam elüldözni az ablakról, mert elborzasztott a látványa. Szivacsos, fekete testét rengeteg pórusszerű mélyedés borította, s mindegyik lyukból egy dülledt, nedvedző szemgolyó meredt rám. Bár összezúzhattam volna akkor azt az ablakot!

Látom, hogy időnként a feje fölé tekinget, miközben beszélek, de ne féljen, nincs ott semmi. Sosem bukkannak fel kétszer ugyanúgy. A démoni sík végtelen variációiban képesek létezni. Talán még az élénk, gyermeki képzelet sem elegendő hozzá, hogy ily rusnya és sokszínű teremtményeket alkosson.

Ha érdekli, most épp jobb oldalt, az üléssor legvégén leskelődik egy bíbor koponya, száz, vagy annál is több megnyúlt csápkézzel, és szemeiben áramként vibrál a feketeség.

Kérem, nézze el nekem, hogy időnként túlontúl közvetlen vagyok. Nem akartam megijeszteni. Nyilván érthetetlen az ön számára, miképp bírhatok ekkora önuralommal, de tudja, a kényszer magában hordozza a megszokást.

Sokszor elgondolom, milyen lenne egyszer olyasvalakivel beszélgetni, aki szintúgy képes a rémeket látni, mint én. Hiszem, hogy léteznek hozzám hasonlók. Talán rejtőzködnek, talán réges-rég végeztek magukkal, hogy feloldoztassanak e kéretlen áldás alól. Az ember, miután megőrült, sok mindenre képes.

Észleltem szörnyet az egyház közelében is. Úgy ücsörgött a templom tornyának felhajló peremén, akár egy életre kelt vízköpő. Habfehér fenevad-teste elnyelte a fényt, két gonosz, fekete szemét kaméleon módjára forgatta. Hatalmas, lefelé szélesedő szája sikolyra nyílt, de hang nem jött ki rajta. Sosem feledem azt a napot, mert akkor valamennyien fehér színben mutatkoztak meg előttem. Nyurga, rohadó viaszbábokként vegyültek el az utakon közlekedő emberek között, felöltötték a parkban szunnyadó kőszobrok megmerevedett alakját. Magas házakról üvöltöttek le rám, mialatt rémisztő, recés karmaikat a repedezett tetőcserepekbe vájták.

Aztán a főpályaudvaron megláttam azt a nőt. Egyetlen, elillanó pillanat volt, míg mellőztük egymást, és mégis, a látvány a csontjaim velejéig hatolt. Egy tüskés, kígyótestű lény kapaszkodott a nő nyakába, egy másik a jobb combjára tekeredett, egy harmadik a mellkasát szorongatta. Mindhárom nyálkás szörnyetegnek a nőével megegyező volt az arca.

Elárulok önnek valamit: ha egy rém arca a miénkre vált, az azt jelenti, hogy hamarosan meghalunk. Ezt onnan tudom, hogy kifigyeltem a húzásaikat. Ki kellett fejlesszem magamban a szemfülességet, hiszen naponta találkozom a fajtájukkal. Ha kiszagolják a sérült lélekben lappangó kiűzhetetlen bánatot, azonnal az emberre tapadnak. Ellenünk fordítják a fájdalmat, hogy saját kezűleg vessünk véget az életünknek, amit aztán ők ellophatnak. Így oda az üdvösségünk.

A nő tiszta, vasalt pamutruhát viselt, feltűzött, barna haját enyhén összekócolta a dolgos nap heve. A táskáját menet közben hagyhatta el. Elveszetten kóborolt a szomorú délutánban, egyik perontól a másikig, mint egy égből pottyant teremtés, aki nem leli a hazautat. Követtem egy darabon. Szívszorító látvány volt, ahogyan bizonytalanul forgolódott szegény, mintha keresne valamit. Egyáltalán nem érzékelte a többi embert. A teljes lemondás aurája lebegett körülötte, s azok az undok szörnyek úgy fojtogatták, hogy a zokogás kerülgette. Az aljas méregfogak elérték az elméjét, láttam rajta, hogy átérzi a kínt. Pár órával később az egyik beérkező gyorsvonat elé vetette magát.

Azt kérdi, miért nem segítettem? Mert őrajtuk már nem lehet. Miért nem mentettem meg? Mert nem vagyok varázsló. Nézzen rám! Önmagamat sem tudom kimenteni az üldözöttség csapdájából. Egy teljes éve élek leredőnyözött ablakok mögött.

Egyedül akkor nem látom őket, ha a tükörbe nézek. Talán olyanok, mint a vámpírok, és nincs tükörképük. Nem tudom biztosan. Telepakoltam a lakás összes helyiségét tükrökkel, de nem segített. A saját arcomtól ugyanúgy undorodom, ahogyan az övéktől. Rettegek, hogy egy napon átváltozom.

Órákig kántálom az üres tükörnek, hogy nem vagyok bolond. Majd mikor megfordulok, egyikük ott áll a hátam mögött. Rémes. És az a mindent átható, nyirkos bűz…

Gondoltam rá, hogy kiszúrom a szemem, így nem kellene állandóan szembesülnöm iszonytató látványukkal. De attól félek, hogy akkor a hangjuk taszítana az őrületbe.

Nem várom el öntől, hogy megértsen, vagy sajnáljon, hiszen pontosan tudom, hogy most mi következik. Mihelyt befejeztem ezt a kis monológot – mert nyilván önnek nem tűnt fel, de egy szót sem szólt, amióta leült mellém –, maga csendben feláll, és másik ülőhelyet keres egy kevésbé felzaklató utastárssal, mi több, talán leszáll a vonatról, elkönyvel engem egy félnótás képzelgőnek, akinek tébolydában a helye, azután a mesémmel együtt megkísérel elfelejteni, hogy zavartalanul folytathassa mirákulumoktól mentes életét. De találkozásunk nem vész ködbe nyomtalanul. Észre sem fogja venni, de hallása és látása apránként kiélesedik, öntudatlanul felfigyel maga körül a fények és árnyékok szertelen játékára, s keresni kezdi bennük a gyűlöletes, fekete szemeket. Lelkében lassanként sarjad a feszültség, mert az istenfélők falkáját népesítvén ön is becsülettel hisz a gonoszban, s bizakodik, hogy jogosult lesz a mindenható védettségre azáltal, ha gyakrabban látogat el a templomba. De hiába, mert a démonoknál a pont. Önt is figyelik, követik, és förtelmeket sugdosnak a fülébe, melyekről azt hiszi majd, hogy a saját, szörnyű gondolatai.

Figyeljen rám! Nem szabad engednie nekik! Forduljon szembe velük, és nevessen bátran a képükbe! Hiszen előbb-utóbb mind meghalunk, nem hagyhatjuk hát, hogy csalással nyerjék meg etikátlan meccseiket. Ha megtanulja, hogyan ne féljen tőlük, akkor nem bántják. Persze nem kötelező megfogadnia a tanácsomat, végtére is, az ön elméje megválaszthatja, hogy engedi-e érvényesülni e képtelen iszonyatot. Én nem választhattam…