Ébredés

Átlagos hercegnő vagyok, rebellis lélekkel. Ez annyit jelent, hogy szívesebben vágtázom kedvenc csődöröm hátán hosszú délutánokon át, szabadon repülve a friss, erdei fenyőktől illatos szélben, mint üldögélek tüllruhában, arcomon műmosollyal a szalonban, teát kortyolgatva, vagy teszem tönkre a látásom giccses virágmintás keszkenők unalmas hímezgetésével.

Királynő nagynéném nem támogatja hercegnőhöz méltatlan viselkedésemet. Egyezségünk, mely – az általa nevezett – kicsapongó életmódom kezdetén született, így szól: tanulj és tapasztalj, nincsenek határaid, de ha elérted a húszéves kort, azontúl érett felnőtt nőként élsz tovább, cselekedeteiddel bizonyítva, hogy örökösömként méltó uralkodója leszel országodnak, ha eljön az ideje. Sajnos eljött az idő.

Egy herceg társául szemelt ki magának. Túl jó nevelést kaptam, ezért nem ellenkezem. Ma kéri meg a kezemet a trónteremben, nyilvánosan.

– A lényeg, hogy ne gondolkozz! Ess túl hamar a dolgon, s utána már nem fáj – mondogatom magamnak, amíg az egyik szolgáló mutatós frizurává fésüli a hajamat.

Kék selyemlepedős ágyamon kiterítve a ruha, amelyet e dicső alkalomból felveszek. Hollófekete, nehéz, hosszú ujjú bársonyruha, mély kivágással, dupla szoknyarétege háromnegyed részig fedett, alsó része vérpiros színű. A dekoltázs szegélyét és a derék választóvonalát bíbor színű csík díszíti. A kedvencem.

Amint a királynő a szobámba lép és rápillant, felháborodva így szól:

– De kedvesem, egy ilyen ünnepen nem ildomos feketében lenni. Ne feledd a gyémánt nyakláncot! Látszódjék a külsődön, hogy ki vagy.

– Nem tudom, hogy ki vagyok – gondolom magamban.

Habár számomra kín az egész ceremónia, engedelmeskedem. A fekete ruhából hófehér lesz, a hajamat pedig édes loknikba rendezik. Egy romantikus festményből kilépett csendélet-menyasszonnyá változom. Nézem magam a tükörben, de csak egy idegen nő tekint vissza rám, akinek az arca az enyémre hasonlít. Hová veszett belőle a bátorság?

A trónterem tömve a környék nemességével, valamennyien úgy tesznek, mintha engem ünnepelnének. A herceg a trónszék előtt áll és vár. Néném árnyékában, magasztos harsonaszóra bevonulok, mintegy saját esküvői szertartásom díszvendégeként. A töretlen protokoll mindenek felett.

Hercegem igazi mesébe illő dalia: szőke, fürtös haj, kék szem, határozott, tükörsimára borotvált áll, lovagi tartás és testalkat. Hozzám hasonlóan ő is fehérben van, aranygombokkal ékesített mellénye a kék világos árnyalataiban játszik.

– Csodaszép vagy! – szól a herceg, s látszik a rajongás a szemében. Kívánhat nő ennél többet?

Mindenki oly elégedett, engem kivéve. Idegesít önnön modorosságom, ahogy viszolyogva fogadom a herceg érintését, amikor táncra kér. Miközben keringőzünk a mennyezet szikrázóan szép csillárjainak tündöklő börtönében, úgy érzem, a ruha, amelyet viselek, kezd aggasztóan szűkülni, mintha egyre összébb menne rajtam. Elszorítja mellkasomat, hogy szinte alig kapok levegőt. Megszédülök, mire a herceg megijed, két kézzel kap a derekam után, hogy el ne essem.

– Nem érzem jól magam – sóhajtom, majd eltámolygunk egy szabad ülőhelyig.

Egy vörös bársonypuffon megpihenve, szolidan kapkodom a levegőt. Hercegem gálánsan felajánlja, hogy hoz egy pohár bort. Kihasználom kedvességét és igent mondok, így pár percre egyedül maradhatok.

A vigadó vendégseregre tekintek: köröttem zavaros zsibongás, mindenfelé kacagó arcok, tettetett boldogság. Beleszédülök a visszataszító látványba, majd megszólal egy hang a fejemben:

– Menekülj, amíg még nem késő!

A zsúfolt teremben a herceget fürkészem. Az egyik szélesre tárt erkélyajtónál áll, néhány pocakos, csatos cipős, vidéki urasággal társalog.

– El kell szöknöd innét, de tüstént!

A szoba tölgyajtaja lomhán zárul mögöttem. Háttal az ajtónak támaszkodom, mindkét kezemmel tartva a kilincset. A barokk mintájú, zöld falra szerelt gyertyatartóban olvadt csonkok pislákolnak, a forró viasz a padlóra csöpög. Sietnem kell, mielőtt bárkinek feltűnne a hiányom. Ingerülten letépem magamról a fehér ruhát, és keresztüllépek rajta. Béklyó nem érdemel tiszteletet. Felöltöm fekete viseletemet, és szétbontom a loknikat, hogy hajam hanyag hullámokban omolhasson a vállamra.

Halkan leosonok a szekrény mögül nyíló titkos csigalépcsőn. A kőfalba vájt tenyérnyi ablakréseken át beszűrődő gyenge fény arra figyelmeztet, hogy időközben beesteledett. Végigfutok a kihalt cselédszárnyon, konyhai szolgák megilletődött tekintete kísér, majd a dohos pincealagúton át, megkerülve az őröket, észrevétlenül kisurranok a kastélyból. Odabenn a fényűző ünnepély nélkülem folytatódik.

A varázserdőben végre biztonságban érzem magam. Nem gondolkozom, csak futok, minél távolabb az emberektől, az életemtől, önmagamtól. Sötét éjszaka van már, csak a Hold világít. Fekete ruhámban eggyé olvadok a bokrok árnyékával. Hangtalan őzként iszkolok égig érő, dús fák sűrűjében, a cinkos baglyok nem követik füttyel lépteim nyomát. Lassítok, szeretném érezni az éjszaka csendjét, ahogyan az árnyakkal teli homály körülölel, és gondolataimat visszhangozza. Szentjánosbogarak villognak az ibolyaszín levegőben, a keskeny törzsű fenyők tövében puhán mocorog a fű. Az éj karmesteri pálcájának láthatatlan lendülete nyomán felcsendül a természet titokzatos dallama. A látszólag alvó világ éberen figyel és vár. Lehunyom a szemem, és megmerítkezem e fenséges melódia gyöngéd hullámaiban.

Rövid idő múlva lódobogásra és távoli kiáltásokra leszek figyelmes. Riadtan kapkodom körbe a tekintetem, nem tudom, a hang melyik irányból jön. Észrevették szökésemet, s most értem jönnek! Ereimben végigszáguld a félelem, s rohanni kezdek, hanyatt-homlok menekülve a lóiramban közeledő vész elől. Szoknyám alja szikrát hányva súrolja az aljnövényzetet. Vaktában váltogatom a menetirányt, nehogy túl hamar utolérjen a nem kívánt végzet. A kiáltások halkulnak, ám én annál gyorsabban szedem lábaimat. Zilált hajkoronám, mint fekete palást, röptében követi iramom.

[…]

Lábam a tisztás közepén legyökerezik, s szorongó lélekkel mustrálom a fák árnyékát, vajon melyik oldalról bukkan majd fel vitéz hercegem. Minden porcikám ellenkezik a gondolattal, hogy visszatérjek a kastélyba, de félő, hogy fedetlen körszentélyem nem nyújt elég védelmet.

– Irgalmas halál, könyörgöm, tégy szabaddá! – tenyereimet imára emelve az est felhőtlen egéhez fohászkodom.

Az egyik csillag megsajnál, és lepottyan. Halk csengettyűszóval a lábaim előtt ér földet. A fűszálak végein, amelyeket megérint, növekedni kezd a fénypont, mígnem a csillagból egy kristályszínű buborék születik. Kíváncsian figyelem, mint terebélyesedik s lebeg egyre feljebb, fénysebet ejtve az éjszaka sötét testén. Azután a buborék rácsszerű fénypontokká változik, a pontocskák mozogni kezdenek, s egy alakot rajzolnak ki elém a levegőbe. Az alak lassan egy tündértestté szilárdul. Hegyes fülű, lepkeszárnyú, talpig lila lény néz rám, nagyon sötét szemeiben megpillantom önmagam képmását. Egész testéből lila tündérpor árad, melytől aurája még álomszerűbbnek látszik. Hátborzongatóan hosszú és hegyes ujjai ezüstfényű tenyérben végződnek. Egyiket felemeli, mire a kezében megjelenik egy alma.

– Ez itt a szabadságod. Ha ezt megeszed, meghalsz – hangja mézédes, köztem és az alma között jártatja tövises tekintetét.

A megoldás egy karnyújtásnyira, de vajon érdemes elhagyni egy életnyi rabságot egy végtelenért? Ekkor a herceg a nevemet kiáltja. Hátrafordulok, hogy lássam, ideért-e már, de csak a fák durva törzse visszhangzik.

– Döntened kell! – szól a tündér.

Nincs helye habozásnak. Tudom, hogy mi az, amit nem akarok. Bal kezemmel az almáért nyúlok. Kerek, fényes héjú, sötétpiros, hibátlan és gyönyörű. Nézegetem egy ideig, óvón megsimítom, hogy érezzem sikamlós felületét. Eközben a tündér lila szemöldökét felvonva, kimeresztett, vérmes szemeivel engem figyel. Mohón falni kezdem az almát, bízva abban, hogy kifejti ígért hatását. Lédús és édes, íze valódi megváltás halálra éhező bensőm számára.

[…]

Háta mögött a fák búsuló árnya megmozdul, és egy alak lép ki a sötét világból. Viharvert, fekete öltözete szürkévé fakult, csizmája orra vándorutak sarával borított. Harmat áztatta, fekete haja a szemébe lóg, komor arcának végtelenbe futó barázdái letűnt korok néma szomorúságát idézik. Mélysötét tekintete baljóslóan csillog a Hold ezüst fényében. A holttest fölé görnyedő herceget figyeli, aki meghallja a neszt, és a férfira tekint:

– Ki vagy? – kérdi, mialatt leereszti a hercegnő testét, amely ismét eltűnik a fűben. A férfi nem válaszol, lassú, halk léptekkel közelít. A térdeplő herceg felnéz rá, és így szól:

– A menyasszonyom volt. Halott.

A férfi a hercegnőre pillant, mélyen és hosszan, a lány álomba merült gondolatait kutatja. Azután féltérdre ereszkedik, egyik kezét a hercegnő mellkasára teszi, behunyja a szemét, és sóhajt. Kis idő múlva a hercegre néz, majd vissza a lányra.

A herceg kétkedve méregeti az ismeretlent. Amaz elemeli kezét a lányról, és kopottas csizmája egyik oldalszárából villámgyors mozdulattal gonosz tőrt ránt elő. Nem szól, csak döf. Egyenesen a hercegnő szívébe. A penge kettőt villan, majd markolatig merül a vértelen húsban…