Deus mortis

A pláza elé érve megálltam egy pillanatra, kereső szemem végigsiklott az utcán kígyózó emberseregen, és azonnal felismertem őt. Oldalt várt a főbejárat mellett, kezeit nadrágja zsebeibe rejtve, egyik lábát derékszögben a falnak támasztotta. Szolidan elegáns öltözéke nagyon megnyerővé varázsolta külsejét: szürkésfekete árnyalatú, rövid ujjú inget viselt, hozzá fekete farmernadrágot és fekete színű, fűzős bőrcipőt. Frizuráját hajzselével fixálta a manapság divatos fazonra, zselétől átnedvesedett, merev, koromfekete tincsein táncolt a forró, nyári fény. Napszemüvege eltakarta ugyan, de én emlékeztem gyönyörű, mélyfekete szemeire. Sejtelmesen sötét karizmájával szinte kitűnt a tömegből.

A vérnyomásom lépésenként emelkedett, amint közeledtem felé. Feszülten vártam azt az egy, nagyon rövid pillanatot, amikor irányomba tekint, és ő is rám ismer. Mint mindig, most is mágnesként vonzott magához, a láthatatlan erőhullámok szoros kalodába zártak, s éreztem, ha most lehunyt szemmel kezdenék tapogatózni ebben a sürgő emberáradatban, ő lenne az első, akit megérintenék. Mihelyt felfigyelt közeledő alakomra, levette a napszemüveget. Félszegen mosolyogva köszöntöttem. Ő hozzám hajolt, hogy arcra adott csókkal üdvözöljön. Rögvest megéreztem hideg bőrének különleges illatát.

A kávézó, melyet egyfajta rituális megszokásból találkáink állandó helyszínéül választottunk, a forgalmas pláza gyomrában üzemelt.

– Velem lehetnél, világot láthatnál – válaszolta, miután megkérdeztem, hogy miért engem szeretne társául soron következő utazásához. – Mindig is arra vágytál, hogy kötetlenül utazgathass, most itt a lehetőség.

Miközben hozzám beszélt, szemérmetlenül pásztáztam a mellkasán résnyire szétgombolt inget, amint megvillant mögötte egy apró szemű, vékony nyaklánc, rajta egy egyiptomi szimbólumot formázó medállal. Szégyellt rajongással állapítottam meg, hogy megjelenése mit sem vesztett stílusosságából az alatt a sok év alatt, amíg nem találkoztunk.

Elpirultam, amikor tetten érte vágyakozó pillantásomat, mert nem lehetett nem észrevenni, milyen intenzíven fürkészem őt. Nem szólt egy szót sem, de orra alatt elmosolyodott, és ujjai jókedvűen ugráltak előtte az asztalon, oly tükörfényesre polírozott körmökkel, mintha most érkezett volna a manikűröstől.

Egy csésze habos kávét rendelt magának, nekem pedig egy pohár ásványvizet.

Szüntelenül sétáltak körülöttünk a pénzüket bármire elkölteni vágyók. Egy kirívóan sminkelt nő suhant el az asztalunk mellett, émelyítő parfümfelhőt húzva maga után, egyik kezében strasszköves póráz, bokájánál egy pulóveres zsebkutya loholt, másik kezében zizegett a prémium hitelkártyával vásárolt, márkás holmikkal teli műanyagtáska. Szűk miniszoknyája alatt ringó lapos fenekét sokan megbámulták.

– Neki kellene most itt ülnie, én nem vagyok elég magabiztos. Nem illek melléd – gondoltam magamban.

– Ha mással akarnék lenni, mást hívtam volna el. Nem szeretem a feltűnést.

– Lám, még mindig hallod a gondolataimat – jegyeztem meg visszafogott derűvel.

Lehettem vagy húsz éves, amikor először találkoztunk. Már akkor jól tudta, mire van szükségem, hiszen születésemtől kezdve ismerte az összes titkomat. Imádtam vele beszélgetni. Nem esett nehezére, hogy elbűvöljön, s évről évre újabb történetekkel lepjen meg. Hosszú távolléteivel rendszeresen és kíméletlenül éheztetett, így valósággal ittam a szavait, valahányszor visszatért. Ilyenkor legtöbbször arról mesélt, hogy a világ mely vidékein járt, s ott hogyan kísérgetett lelkeket.

Sznobos alázattal belekortyolt a kávéjába.

– Még nem válaszoltál a kérdésemre.

A szívószállal szurkálni kezdtem az ásványvizembe fulladt citromszeletet.

– Legutóbb azt mondtad, hogy többé nem akarsz látni – mondtam halkan.

Tejfehér arca édesre kerekedett a döbbenettől. Határozottan tiltakozott, mint egy ösztönösen védekező, vétkes gyermek.

– Kizárt! Ha ilyet mondtam volna, arra bizonyosan emlékeznék. Valamit nagyon félreérthettél, drága.

Hangjából komolytalan gőg sugárzott felém. Jobb keze mutatóujjáról lepöccintette a fekete, ékkő nélküli karikagyűrűt, és a szeme elé emelte, átkukucskált a kerek hézagon, akárha üveggolyóba bújt, színes napfényt fürkészne.

– Máskülönben most minek cseverésznék itt veled, és pláne, minek hívnálak magammal világ körüli útra?

Volt igazság abban, amit mondott, ám én nem akartam elhinni, hogy gáláns szándéka nem rejt semmilyen csavart.

– Tudom jól, hogy miért kellek. Nem akarsz unatkozni a hosszú út alatt – vágtam rá fáradtságtól elnyúlt arccal. Éreztem, hogy közel a vereség pillanata.

– Én sosem unatkozom – válaszolta egyenes hiúsággal.

Kihúzta magát, és puhán hátradőlt a székben.

Szótlanul meredtem félig kiürült, kávéhabtól maszatos csészéjére. Ő elkomorodott, visszahajolt az asztalra, és mindkét könyökét elfektette a peremen.

– Talán fölösleges az igyekezetem. Talán te nem is vágysz igazán a társaságomra.

– Dehogynem vágyom! – mondtam ijedt ragaszkodással, mintha attól félnék, hogy e mondata után feláll és magamra hagy.

Mindig ügyesen késztette ösztönös reakcióra mímelt női büszkeségemet. Mestere volt az emberi érzelmek végletekig tartó feszítésének.

Akaratlanul megragadtam alkarját, és megadóan merültem el tekintete mély medrében. Éles fényrés pattant írisze szélén, mert ő is érezte, hogy sikerült megfognia. Pillangóként hullottam alá mézédes hálójába, de egy cseppet sem bántam.

– Miért ragaszkodsz a szürke hétköznapjaidhoz, a reggelente rád fintorgó, mogorva arcokhoz? – kérdezte óvatos szelídséggel.

– Nehéz elhinnem, hogy ok nélkül szeretnél nekem jót.

– Ez mégis miféle kijelentés?

Ezzel sikerült újból megsértenem. Lesütött, pironkodó pillantásom beleszivárgott az asztal simára gyalult szálkáiba. Néhány másodperccel később egy fiatal pincérnő lépett az asztalunkhoz, és nyájasan megkérdezte, óhajtunk-e rendelni még valamit.

– Kérsz süteményt? – kérdezte tőlem.

Makrancosan megráztam a fejem, mint egy elkényeztetett, durcás kislány. A pincérnő vállat vont, majd visszatért a pult mögé.

– Ismerlek már. Most az következik, hogy fogod magad és bezárkózol, mert szégyelled, hogy pontosan tudom, mire vágysz.

Egy nyúlfarknyi pillantást vetettem az arcára, azután gyorsan visszabújtam a kagylóhéjamba.

– Imádom a dacos ellenkezésedet. Kár, hogy hasztalan – mondta a rá jellemző, cinikus hangsúllyal.

Ámulatba ejtett a higgadtsága. Mindig is éreztem a közelében egyfajta egyetemes csendből táplálkozó nyugalmat, amely az élőkre nem volt jellemző. Sosem pazarolta felesleges szavakra rohanó perceit. Az a fajta orákulum volt, aki kristálygömb nélkül is képes látni a jövőt…