Isaac Harrisont nyugtalan kedvében köszöntötte a pirkadat. Zavaros álomból ébredt, amely megcsikorgatta csontritkulástól töpörödő csigolyáit. A leopárdmintás plüsskanapé nem vehette fel a versenyt Isaac durván rugózó, öreg matracával, így a hátfájás álnok borsószemként lopódzott a dunyha alá, megkeserítve a harmatos reggelek első mozdulatait. Isaacnek ez a nappali volt az otthona, amióta orvosa kegyetlenül szembesítette őt ama nyers ténnyel, hogy öreg. Mindez rosszul érintette. Kedvenc libáját okolta a történtekért, aki rákényszerítette őt, hogy egy tikkasztó nyári alkonyon elhagyja takaros viskóját, és az állat felkutatására induljon, midőn az fittyet hányva a környékbeli szárnyasokat hetek óta rettegésben tartó rókainvázióra, a cirokföldekre kóricált. A nyolcvannyolc esztendő, melyet Isaac beesett vállain cipelt, nem tette könnyebbé az aggodalom indította hajtóvadászatot, nem is beszélve homályosodó látásáról. Félórányi eredménytelen baktatás után Isaac halálosan kimerült, megszédítette őt a sűrű ciroktenger balladai hullámzása. Egy feltámadó zsenge fuvallat incselkedni kezdett vénségével, körbetáncolta reszkető lábait, bekúszott a hóna alá, és megkopogtatta teknőchátát. Addig boszorkánykodott körötte, míg végül egyetlen pöccintéssel ledöntötte őt a lábáról. Isaac nem bírt föltápászkodni egyedül, hiszen egy magafajta vénségnek már stabil kapaszkodó kell, hogy összeszedje szétgurult testrészeit. Evégre a mezőn ülve vesztegelt másnap hajnalig, amíg fel nem kapirgálták elgyengült végtagjait az aratásra érkező napszámosok. A szabad pusztákon szerencsére kellemesen fülledtek a nyári éjszakák.
A hír hallatán riadalom támadt a családban. Betoppant Isaac lánya, betuszkolta apját a drága, krómozott terepjáróba, és meg sem állt vele a kórházig. Íme, a szomorú valóság! Isaac elérte azt a kort, csak épp a létra túlsó végén, amikor az ember ismét dajkára szorul. Ámbár szervezete makkegészséges volt közel nyolcvan év múltán is, a gyengeség olyan mindennapos akadályokat gördített elébe, amelyeken képtelen volt külső segítség nélkül felülkerekedni. Be kellett látnia, hogy hasznosabb, ha búcsút int a tanyasi életnek, és természetes hanyatlása okán, behódolva a veszélyes civilizációnak, a lányához költözik. Persze választhatta volna az idősek otthonát is, reggeli tejeskávéval és intézményesített ágytállal, de a város nem működtetett rokonmegőrzőt, mivel a helyiek úgy gondolták, a betegállományba kényszerült időseket már csak szeretni és eltemetni kell.
Ha egy nomád élethez szokott, egyszerű embert bezárnak egy gépesített, puccos kuckóba, abból jó nem származhatik. Tudta ezt Isaac is, s folyton-folyvást hadakozott az időskor rosszmájú trolljaival. Egy emberöltőnyi szívós robot a vad puszták malomkerekében, és most ez a kényelmesnek nevezett, modern világ, ahol még a toalett is távirányítású. A legtöbb elvárosiasodott nyugdíjas a tévézésben leli örömét, Isaac azonban irtózott az elektromos berendezésektől. Szent meggyőződése volt, hogy azok káros sugárzása azonnali halált okoz. Soha életében nem nézett televíziót. A világért sem vett volna a kezébe telefonkészüléket vagy hajszárítót, és lánya konyháját valódi hadi zónának tekintette az olyan gyilkos eszközökből kifolyólag, mint a mikrohullámú sütő, a turmixgép vagy az elektromos kés. Isaac rémesen unatkozott fák és jószágok nélkül. Egyedül nem mert nekivágni a lépcsőháznak, mert attól tartott, hogy összetöri magát. Kénytelen volt minden nap kivárni, amíg lánya hazaér a munkából, hogy aztán együtt elmehessenek sétálni. A könyveket is hiába forgatta, túl gyenge volt a szeme az olvasáshoz. Naphosszat totyorászott a lakásban, újra és újra megbotránkozva a sok semmirekellő bútoron. Hivalkodónak vélte a szobánként változó színes falakat, a fürdőszobában állandóan felbotlott a kád előtt heverő szőnyegben. A kikészített reggelit sem fogyasztotta el, mert nem volt hajlandó ülve étkezni a konyhában.
Az említett reggelen Isaac a nappali ablakában állva, savanyú kedvvel eszegette vajas kenyerét, miközben a főúton futkározó teherautókat fürkészte. Kis híján torkán akadt a falat, amint észrevette, hogy öt, talpig feketébe öltözött vadidegen cövekel a ház előtt. Vajon mit akarhatnak? Talán betörők? De hát mi értelme fényes nappal garázdálkodni? Isaac hunyorított, hogy élesebben lásson. Az öt alak mozdulatlanul várakozott a járdán. Az arcuk nem látszott, de fejük mulatságosan pöttömnek tűnt ormótlanul kövér testükhöz képest. Kiköpött másai voltak egymásnak, akár az egypetéjű ikrek. A házat figyelték. Isaac megijedt. A remegés átvette felette az uralmat, és kisöpörte kezéből az elfogyasztásra váró kenyérhéjat. Rögvest a redőnyt mozgató zsinórhoz kapott, hogy a homályba barikádozza magát. Kétségbeesetten rángatta a szélein kifoszlott kötelet, mert nem tudta, hogyan működik ez a nyavalyás modern műanyag roló. Saját házikója ablakait még függöny sem takarta. Egy isteneset káromkodott, ettől a mechanizmus hirtelen meglódult, a lécszeletkék egyszerre csapódtak az ablaknak. Isaac összerezzent, mintha mellkasát szívroham fenyítette volna. Hátralépett, és megtapogatta a mögötte punnyadó fotel támláját, a jelenbe földelve zaklatott lélegzetét. A nappali idomaira lágy árnyék vetült, és Isaac egy pillanatra elhitte, hogy ettől biztonságban van. Majdhogynem négykézláb botorkált el a kanapéig, és oly súlyos lendülettel huppant le rá, akár a tengerbe zuhanó kőszikla.
Bár mielőbb hazaérkezne már a lánya, rimánkodott magában, miközben ölbe ejtett kezeit tördelte. Szégyenletes dolog, hogy felnőtt ember létére szinte a semmitől is azonnal megszeppen. Ezért a nyámnyila viselkedésért még az óvodáskorú unokája is kigúnyolná. De hát hogyan védhetné meg magát öt betolakodóval szemben egy ilyen gyenge vénember, mint ő? Emlékezett rá, hányszor kifosztották tanyasi fészerét a naplopó suhancok, mialatt ő egy bicskával felvértezve a konyhában téblábolt, s remélte, hogy a tagbaszakadt tolvajok a kertnél beljebb nem merészkednek. Úgy látszik, a bűnözés hálója a város fölött is hasonlóképp feszül. Isaac képtelen volt megnyugodni. Nyomasztotta valami vásott kíváncsiság, amely gyakran tör rá az ingerszegény környezetben bebörtönzött emberre, ha ismeretlen veszélyt szimatol. Összeszedve gyűszűnyi bátorságát visszaosont az ablakhoz, hogy meglesse, vajon az idegenek még mindig a ház előtt rostokolnak-e. Persze fogalma sem volt róla, hogyan mozdíthatná meg az imént leengedett redőnyszerkezetet. Átcammogott hát a szomszédos szobába, mivel itt semmi sem állta útját a kilátásnak. A fekete banditák ugyanott és ugyanúgy álltak, mint negyedórával ezelőtt, mi több, azóta megszaporodtak. Isaac felemelte görbécske mutatóujját, és a függönyön keresztül hangosan megszámolta őket. Már nyolcan voltak. Atyaisten! Itt bizony merénylet készül! Az 1962-es pusztító jégesőzések óta, amelyek ripityára morzsolták szántóföldjeinek fiatal termését, semmi sem zaklatta fel ennyire Isaacet, mint ez a gyanúsan gyarapodó bűnszövetkezet. Rablók. Semmi kétség. Szépen bevárják egymást, mielőtt támadnának. Több kéz több zsákmányt elbír. Egy idős embert pedig igazán könnyű eltakarítani az útból. Leütik hátulról a vitrinből lopott valamelyik giccses szoborral, esetleg megfojtják egy párnával. Elképzelhető, hogy szánt szándékkal kukkolják őt ilyen behatóan, hátha ettől megijed, és a Jóisten majd hatástalanítja azzal, hogy ráküld egy infarktust. Ilyesformán nekik a kisujjukat sem kell mozdítaniuk, kényelmesen összegereblyézik az ékszereket a kihalt lakásban, és még csak testi bántalmazással sem lesznek vádolhatók. A vizsgálóhatóságok egyszerű betörésnek minősítik majd az esetet. A véletlenségből elhalálozott nagyapa szót sem érdemel.
Isaac olyan hitelesen vetítette maga elé meggyilkolása forgatókönyvét, hogy kiszáradt torkát máris láthatatlan kezek szorongatták. Pánik fogta el. Elfordult az ablaktól, és hátával a falnak feszült. Ingerülten matatott a nyaka körül, hogy kilazítsa a gallért. Vérnyomása a fellegekbe lövellt. Figyelmeztetnie kell a lányát! Vagy értesítse inkább a rendőrséget? Ám mihelyt tudatosult benne, hogy a segélykérés egyedüli módja az, ha telefonál, menten özönvízként zúdította el halántékát a jeges veríték. Kizárt, hogy ő a kezébe vegye a telefonkagylót! Vajon kulcsra van zárva az ajtó? Mit számít, hiszen egy dörzsölt betörőnek gyerekjáték a zár feltörése! Isaac tűrhetetlen feszültséggel fordult ismét az ablak felé. A kukkolók már elérték a tízfős létszámot.
Isaac agg lelkét megbénította az utálatos félelem. Ha ez a horda megszállja a házat, ő vitathatatlanul alulmarad az egykörös mérkőzésben, melynek részrehajló bírája az őt emésztgető hanyatlás lesz. Nem állhatta tovább e vereséges gondolatokat. Csalódott dühe egy takarodókor ágyba parancsolt gyermekéhez volt fogható. Egyedül teljesen védtelen, az pedig borzalmas lesz, ha a fosztogatók halálra ütlegelik őt. Úgy látta jónak, ha végez magával. Egy mihaszna, porfogó öregemberért nem hullat sok könnyet az ifjúság. Kap majd egy tisztességes polgári koporsót. A pap a vasárnapi mise közben belefoglalja nevét a tanításba. Egy csoportos ódaének az elhunyt tiszteletére, és már gyűlhet is a nyirkos gödörbe a kiásott föld. A sírbolt tetejére pár olcsóbb koszorú kerül, a munka hátramaradó része a karitatív kukacoké. És a gyáva Isaac Harrison nincs többé! Ez csúnya megfutamodás ugyan, ám azoknak az időknek rég befellegzett, amikor az ő vakmerő szíve meggondolatlanul csatába indulhatott. Isaac csüggedten latolgatta az esélyeket. Tízen egy ellen. Biztos kudarc. Kellemetlen nyűgösség lett úrrá rajta, mint amikor olyan cselekedetre kényszerülünk, melyet nagyon nem akaródzik megtennünk. Átkullogott a konyhába. Eldöntötte, hogy leveti magát az erkélyről, noha szerette volna hinni, hogy nincs szükség erre a hisztériára, mert a sötét fickók majd maguktól eltakarodnak, anélkül, hogy lánya birtokán bármilyen csorba esnék.
Az erkély a belső udvarra nézett, és területre lefedte az egész nyári konyha tetőrészét. A napfény még nem érte utol a háznak ezt az oldalát. Isaac kilépett és körülnézett. Hamar átfázott a talpa, mert nem viselt papucsot, csupán egy vékonyka pamutzoknit. Átkukucskált a veteményeskertbe, hátha akad egy gyanútlan békében kapálgató szomszéd, akivel tudathatja a ház túloldalán ólálkodó veszélyt. Ő majd telefonál annak, akinek ilyenkor kell, megmentve Isaacet a végzetes lépéstől, amelyre háborodott félelmében elhatározta magát. Szerencsétlenségére a kertben nem látott egyéb lelket egy óljából kiszökött süldőnél, amelyik épp a bokrokon érlelődő fiatal paradicsomokat dézsmálta. Isaacnek bánatos hídba biggyedt az ajka. Lába egyre jobban kihűlt, sürgette őt az idő. Az idegenek talán már benn is vannak a házban. Ellépkedett a korlátig. Letekintett, hogy eldöntse, hová ugrik majd, de mihelyt meglátta, milyen messze a talaj, rögvest beleszédült a tériszonyba. Két kézzel megmarkolta a korlátot, mozdulatát gyermeteg sikoly kísérte. A szomszéd udvaron henyélő mogorva masztiff felkapta löttyedt pofáját a hangra, és mennydörgő ugatásával Isaacre támadt. Neki ettől ismét utolérhetetlen sebességre gyorsult a szívritmusa. Arca ugyanolyan hófehérre sápadt, mint a tarkóját borító ősz hajszálak. Miért őt molesztálja ez a dög? Inkább azt a tíz átkozott leskelődőt kergethetné már el az utcáról! A dühös ugatástól Isaac kezdett vétkesként tekinteni önmagára. Gondolatai összezavarodtak. A kutyaugatás friss pánikba ejtette, s már nem tűnt kedvező megoldásnak a mélybe vetnie magát. Amilyen gyorsan csak tudott, visszasietett a házba, vigyázva rá, nehogy a szédüléstől egyensúlyát veszítse.
A ház üres volt, ám Isaac képtelen volt szabadulni annak gondolatától, hogy a sötét alakok bármelyik percben ráronthatnak. Rettegéstől megfáradt elméje szemmel tartotta őket a hálószoba ablakából. Kitartóan szobroztak, kissé szabálytalan vonalban felsorakozva egymás mellé. Fekete ruházatukon kósza napsugarak bugyborékoltak.
Bevégeztetett. A varázsló bezárja meseboltját, és törött varázspálcával a mellényzsebében hazakullog. Isaac, a kettős meghátrálás fődíjasa, bezárkózott a félhomályos nappaliba. Órákon át fülelt és szorongott a kanapén. Étlen-szomjan, az ingerültség lázától égve szenvedett egész délután.
Lánya négy óra tájban érkezett haza. Azt hitte, hogy apja szunyókál, és emiatt van zárva a nappali ajtaja. Csendesen benyitott. A verítéktől elázott Isaac az ájulás határán állt, és olyan rémült tekintettel fogadta lányát, mint ártatlan vádlott az ítélet-végrehajtót.
– Szent ég! Mi történt magával, papa? – kérdezte aggódón a lánya, mert bizony Isaac ebben a sápadt állapotában leginkább egy kísértettel találkozott hitetlenre hasonlított.
– Miért áll ez a sok ember a ház előtt? Kik ezek? Nem bántottak téged? – kérdezett vissza dadogva Isaac.
Lánya értetlen arcot vágott, majd leült mellé a kanapéra, és egyik tenyerét Isaac pániktól ráncolódó homlokára helyezte, hogy megnézze, magas láztól szenved-e az apja. Azt hitte, félrebeszél.
– Senki sincs a ház előtt – válaszolta nyugtatólag.
– Zsiványok! A pénzedre fáj a foguk! Hívd a csendőrséget, vagy itt veszünk mindketten, ha ledöfnek, mint a disznót! – robbant ki Isaacből a haláliszony, mellyel egész álló nap hiába viaskodott. Megszorította lánya kezeit, aki józan szemekkel, kétkedve nézett rá.
– Miket beszél, apuka?
– Tízen vannak, kétszer is megszámoltam! Végünk! – kiáltotta Isaac, és remegve lánya nyakába borult, aki kezdte elveszíteni türelmét apja szokatlan viselkedése láttán. Langyos düh futott keresztül az arcán. Felállt, és az ablakhoz ment. Elmozdította a redőnyt, azután kinyitotta az ablakot, és kihajolt. Látván, merészségében mit művel a lánya, Isaac testéből egy pillanat alatt eltávozott az összes vér. Lánya ekkor megkönnyebbülten felnevetett:
– Az ég szerelmére! Ezek idekint nem emberek, hanem a szomszéd szemeteszsákjai!
Isaacre hirtelenjében egy mázsányi döbbenet ömlött. Nem hitt a fülének. Úgy érezte, menten elveszíti maradék eszméletét. Puhány szívvel vágódott hanyatt a kanapén, mintha fejbe kólintotta volna őt a butaság. Arról pedig, hogy ez az oktondi semmiség majdnem a vesztét okozta, hátralévő élete végéig mélyen összetörve hallgatott.