November van. Erre gondolsz, mialatt várod a villamost. Belefeledkezel az egymásba hajló sínek találkozásába, s bámulod, amint az araszoló autók fénye mind simábbra élezi a fémet. A szél szelídíthetetlenül szaladgál az utcán, és hideg ujjaival az arcodba csíp. Az ajkaid is áthűltek. Rossz kedvvel húzódsz be a sálad mögé, ami akkora, hogy szétterítve piknikezni lehetne rajta. Anyádtól kaptad, gondoskodó magatartásra vall. Folyton elhalmoz, s kicsit beléd is átültette az anyagiasságát, de gyakorta koplaló pénztárcád rendre megoldja az irtást. Szerencsére idén soványak a vágyaid. Egyikük most itt ácsorog melletted, de nem mered megszólítani. A nyíltság nem az erősséged.
A villamos késik. Az emberek lehelete csóvát húz a levegőben. A főtéren kunyhók sorakoznak, megkezdődött a vásári szezon. A levegő borszagú, sült gesztenyét árulnak minden sarkon, s a körhinta babazenéje léket üt a szoros forgalomzajon.
November van, állapítod meg újra, és kiábrándulsz. Nem érted, hogy minek van tele a sétálóutca világító csillagfürtökkel, és miért potyog műhó a szőrmebundás kirakatbabákra. Még alig villantott magából valamit az ősz! Ez a kommersz giccsparádé semmi a ropogós levelek szelíd szabadeséséhez képest. Hazavágysz egy pillanatra. Hiányzik a vidék festőisége. Az öreg, kies fenyőfák a lekörözhetetlen szépségükkel, amely ezüstöt lehelve, pőrén, műanyag gömbök nélkül is megállja a helyét, és mindenkor tiszteletet ébreszt benned. A nagyvárosban az ünnep hangos és üres. Jelmezt ad az emberre. Megfej. Vakító tündérfogait ezrével csüngeti a villanypóznán, és kívánságokat fal.
Belobog eléd valami szórólap, rajta egy piros télapózokniból kibuggyanó, hatalmas százalékjel. Amint oldalra nézel, észreveszed a biciklin a krampuszt. Egy kézzel hajigál, és szenzációs kedvezményekről rikoltozik. Elhúzod a szád. Normális esetben nem akad horogra a figyelmed az ilyesmin, de ma kivételes nap van. Öt év óta az első.
Akár egy rozsdás szánkó, a villamos csörögve veszi be a kanyart. Szakálla van. Rád ásítanak az ajtajai, te pedig felsóhajtva zsebedbe gyűröd a cetlit, és felnyomakodsz. Bent fülledt és büdös a levegő. Bosszant, hogy nem találsz ülőhelyet. Összenyomnak. Pufók kabátban az emberek dupla akkorák, és sokkal teszetoszábbak is. Szőnyegként gurulnak körülötted.
Izzadsz a sál alatt, de túl szűk a hely, hogy levetkőzz. Kavarog a gyomrod, mert a villamosvezető otrombán ügyetlenkedik a fékkel. Valaki cukorkát szopogat mögötted, megérzed a mentolt. Az ablakok hártyásak a párától, s a telematricázott üvegen túl bizarr alakzatokká ferdül a város.
Rajta merengsz. Az arca biztosan nem változott. Noha csupán régi fotókra támaszkodhat az emlékezeted, meggyőződésed, hogy rögtön felismernéd őt még sötétben is. A szív szeme éles, akár a kés. Valamivel muszáj megálljt parancsolnod a határidők fenyegetőzésének a fejedben, ezért megpróbálod feleleveníteni, miről beszélgettetek legutoljára. Alig egy hete volt. Szélesek a hézagok a szavai között. Nem ülepedtek le benned eléggé, mert eladtad a lelkedet a munkádnak akkor is. Két életet tartasz fenn, s közülük azt korlátozod jobban, amelyikben ő is szerepelni akar. Így hárítasz. Pedig tudod, hogy most érted szelte át a tengert az évnek ebben az elviselhetetlen szakában, amikor a felcímkézett kötelékek óriási forgalmat okoznak szerte a világon.
Birkóznod kell a tömeggel, hogy elérd a leszállást jelző gombot. A végeláthatatlanul osztódó utasokon keresztül kész küzdelem utat vágni, elmozdíthatatlanok, mint akiket odaragasztottak. Tömött járműveken eluralkodik az embereken egyfajta harcias közöny, s egyszeriben mindenki gladiátorként kezd el viselkedni az ajtók körül, mintha attól félne, hogy majd nem sikerül időben leszállnia.
A vásárlóutcán égig lépcsőző, masnis karácsonyfák irányítják a forgalmat. Mindenütt hosszabbított a nyitvatartás. A kirakatok kész csapdák, a kezekből párolog a pénz. Te csak egy kísértést tartogatsz a markodban, de az vagyonban nem mérhető. Megszánsz egy kolduló kukát és belehajítod a szórólapot. Innen már fejből is odatalálsz.
Egy esélyed van, hogy lépj valamit. A kínálat visszataszítóan vidám. Felületesen nézelődsz, nem szólít meg semmi. Bezzeg mások egyetlen lélegzetvétellel a kosarukba pakolják a fél üzletet, és sivalkodnak a boldog láztól. Ilyenkor a kacat is vonzóbb.
Nagy a tolongás a leértékelések körül. Becsomagolt dobozok csúszkálnak a pulton, a pénztári sorok a végtelenbe kígyóznak. Ingerel a tangózás, mert a százzal száguldozó elemes kisautók elaknásítják az egész üzletet. Kiabálnak rád a reklámok, kényszerítve vagy, hogy vásárolj. Már-már kínos, hogy személyre szóló ajándékot próbálnál választani.
Az eladóhölgy jószándékúan az édességekhez terel. Szerinte a csokoládéval nem lőhetsz mellé. Hagyod magad megvezetni, mert idő szűkében vagy, és idegesítenek a szemed elé tolakodó angyalkák. Valami bensődet mardosó, engesztelhetetlen érzelem, melyből nem tudnak szavak csírázni, kerestet veled egy szívalakú bonbonos dobozt. Rózsaszínűt, a poén kedvéért. Jól ismered őt, értékelni fogja, ha megbotránkoztatod. A közeledben sertepertélő nőknek csak úgy sárgul a szeme. Sejtik, hogy randevúra viszed. Persze sokkal többről van itt szó egy kötetlen kávézgatásnál. Az a kétségbeesetteknek való. Közöttetek ez máshogyan működik.
Kártyával fizetsz, az aprót kávéra tartogatod. Megtetszel a pénztárosnak, ezért rád sóz három karácsonyi kupont. November van, figyelmezteted, de nem érti a problémádat. A mögötted állók kuncognak, s kifelé menet a kirakatot kisajátító életnagyságú plüssrénszarvas is kiröhög.
Rálököd az ajtót a szeretetről karattyoló zenékre, és még több ködöt kérsz. Hátrahajtod a fejed, és beleharapsz a levegőbe, hogy megkóstold a csurgatott fényeket. A szitáló hideg türelmet dermeszt a zsebeidbe. Üzenet érkezik a könyvelődtől, hogy nála felejtettél egy dossziét, de most nincs idő visszafordulni érte. A csuklódon az óra megállíthatatlanul tolja előre a hasán a mutatót.
Megkért, hogy ne menj ki elé a reptérre. Egyedül akart felkészülni rád. Az ő vonásait fürkészed az utcák cukormáza alatt, az ujjaidat lehelgetve. Megszólal benned egy titkos padhoz láncolt egykori párbeszéd. Nehezet lélegzel tőle, mert túl hideg. A feketét vérző koraest segítségül hívja a ciklámen gömböcskéket, mint megannyi, neked kémkedő szellemszemet. A szerénytelen tündöklés fölött nemes porcelánként sarlóz a hold.
Akár egy eredeti Degas, úgy áll a kávézó előtt. A sálján élnek a színek, csapadék csillog a kabátján, a szél emelgeti vörös haját. Tekintete rólad gyárt rímeket, őszi sanzont. Elsőként az illata érint meg. Egy dekadens emlék, szenvedélyében épp hozzád illő. Másmilyen a frizurája, és fogyott is, feltűnően sokat, de mosolya a régi. Megérzi a határaidat, és inkább nem ölel meg. Nem forszírozod. Tudod, hogy idővel felolvad a jég, s akkor majd neked ad magából valami eredendőt, amit régóta hiányolsz.
– Ajándék? Nem vall rád.
– Én is változom – feleled.
Szívevés, kettesben. Messze ez a legszebb novembered. Nem is fáraszt már az ünnepi narkotikum. Profánul szerethetsz megint.
– Emlékszel erre? – kérdezi, s ismerős mozdulattal cirógatni kezdi az asztalotokon táncoló gyertyalángot.
– Többre is – mondod.
Felnevet, beékel vele egy balzsamos percet a pincér napjába is. Arcélén létrázó pillantásod csendben folytat benned egy félbehagyott koant. Előre hajol, arrébb helyezi az üres csokoládés dobozt, és a tiedre teríti a kezét.
– Gyere, sétáljunk!
Vanília illatúak az ajkai. Szeretnéd megcsókolni, de tisztában vagy vele, hogy ezt nem szabad.
Most is ő a telhetetlenebb. Gusztusa támad mindenféle fényre, és magával csal egy kóstolóra téged is. Míg együtt barátkoztok a süllyedő utcákkal, a zimankós éjfél szép lassan fészket épít körétek. Sötétet és sugárzót.