Roger Witkins tizenkilencedik emeleti garzonja nappalijában üldögélt, a három fehér, műbőr bárszék egyikén, melynek karcsú, sötétbarna falábai alaposan összekaristolták már a laminált padlót. A kopott pulton egy üres whiskysüveg és két nyálfoltos pohár állt, az ódivatú hamutartóban hanyagul elnyomott csikkek nyomorogtak. Roger mögött, a félig leredőnyözött ablak előtt egy háromlábú, porral tömött, távirányítású ventilátor pörgött párásító üzemmódban, meleg, poshadt vizet köpködve a szoba fülledt levegőjébe. Roger homlokáról csendes patakokban csordogált az izzadság. Bal kezével felkattintotta az öngyújtót, és rágyújtott harmadik szál cigarettájára. Meztelen talpát a bárpult oldalának támasztotta, hátradőlt a székben, és a mennyezet irányába fújta a füstöt. A levegőben még érződött a szemcsés lőporszag.
A hulla az összehamuzott üvegasztal előtt hevert, mellkason lőtték. A golyó fő artériát ért, átlyukasztotta a testet, majd belefúródott a méregzöld bőrkanapé hátsó támlájába. Roger gúnyos grimasszal az arcán rápillantott. Alig fél órája ez a vérző csontkupac még itt ült mellette, és vedelte a whiskyt. Roger visszafordult a pult felé, hörpintett az italából, majd letüdőzte a cigaretta tömény füstjét.
Az igazat megvallva, nem állt szándékában megölni, csak rá akart ijeszteni egy kicsit, ha már ennek a baromnak annyira játszhatnékja volt. Amikor Gawinre szegezte a pisztolyt, az járt a fejében, hogy elég lesz, ha csak súrolja őt a golyó, mondjuk a vállát vagy a felkarját, esetleg a csípője szélét. De amint az ujja rákerült a ravaszra, és megérezte, hogy a kis pöcök sürgősen mozdulni kíván, elkapta a hév. Abban az egyetlen, észrevétlen másodpercben, mialatt megmozdította az ujját, átbillent az akarata a gyilkolás felé, és végül hajszálpontosan a szívre célzott.
Aki ölt már életében, az tudja, milyen könnyű meghúzni a ravaszt. Figyelni, ahogyan a másik szemében kihuny a fény, látni a rengeteg vért, beszippantani a pisztolygolyótól megpörkölődött hús szédítő illatát. Az első alkalom után az embernek rendszerint bűntudata van és remeg a keze, mert még nem elég kemény hozzá. De minél többször kerül szembe vele, később annál rutinosabbá válik a cselekvés. Mintha elmosna egy poharat, naponta megesik, és nincs rá semmilyen hatással. Roger régen túllépett már azon a szakaszon, amikor nyers fapofával lődözte le a kiszemelt célpontokat. Ő élvezte az általa okozott gyors halál szagát és látványát.
– Ki nem állhatom a meleget! Miért nem születtem halnak? – mérgelődött Gawin, elnyúlva a kanapén. Cingár alkat volt, mégis ömlött róla a víz.
Roger nem szólt, odasétált a nyitott ablakhoz és rátámaszkodott a belső párkányra, izmos karjait inka tetoválások fedték. Kihajolt, és lenézett a nagyváros hőtől párolgó utcáira.
Igazi júliusi nyár volt. A belvárosi betonrengetegben egyenesen izzott a levegő, az aszfalt nyúlós masszaként olvadozott az emberek forró talpa alatt. A hőmérő higanyszála átlépte a harminckilenc fokot, a villamosok alatt futó síneket félóránként locsolták. A tereken hűtött üdítőket osztogattak a melegtől ájuldozó népnek. A szabad ég alatt szinte minden füstölgött, amit napsugár ért, a fagylalt pillanatok alatt elolvadt a kézben. Tikkasztó volt a hőség.
Gawin azzal szórakozott, hogy kiszedegette a tárból a töltényeket, a távolba irányította a fegyver csövét, eljátszotta párszor, hogy nagyképűen lelő valakit – még puffogó hangot is hallatott mellé a hitelesség kedvéért –, azután egyenként visszapakolgatta a golyókat a pisztolyba. Nyaranta többnyire szünetelt a munka. Negyvenfokos kánikulában az embernek fáj a gondolkodás, a cselekvés még inkább. Egyetlen dologra képes csupán: heverni a beárnyékolt szobában, és egymás után inni a jeges italokat. Gawin unatkozott, Roger néma társaságában próbálta túlélni a napot.
Gawin Buttford. Pimasz, idegesítő alak. Roger nem tartotta sokra, nem is kedvelte. Gawin szerette elhalászni előle a legjobb megbízásokat.
Két óra múlt tíz perccel, a whisky és a szóda gyorsan fogyott. Gawin szemtelenül az üvegasztal csillogó tetejére szórta cigarettája hamuját, mert a hamutartó a bárpulton maradt, neki pedig nem volt kedve elmászni odáig. Nyújtózott egy nagyot, hátha eléri a mennyezetre szerelt modern csillárt. Mivel nem sikerült neki, úgy döntött, inkább kimegy a mosdóba, és kiereszti a hólyagjában felgyűlt rengeteg folyadékot, ami mostanra kellemetlenül nyomta a hasát. Roger még mindig az ablakon bámult kifelé. A Nap forró sugarai a párkány szélét perzselték.
Gawin visszatért, immáron megkönnyebbülten, és ismét helyet foglalt a bőr borítású, kétszemélyes kanapén, miután a pulton lévő hamutartóban elnyomta az elszívott cigarettát.
– Csinálnunk kellene valamit – mondta.
– Túl meleg van – szólt vissza Roger, hátat fordítva a szoba belsejének.
Gawin megemelte az egyik lábát, hogy az asztalra tegye, de óvatlanul belerúgott, amitől az asztal alsó polcán szunnyadó jegyzetblokk a földre esett. Gawin felemelte, és rácsapta az asztalra. Ezután visszadőlt eredeti testhelyzetébe, és zsebre vágta nyeszlett kezeit. Néhány pillanattal később hirtelen derű lett úrrá rajta, amikor kitapintott valami szögletes formát a jobb zsebében. Egy klasszikus dobókocka volt: fekete színű, ezüst számokkal. Fogta, és játékosan végiggurította az asztalon. A kocka a lakkozott dísztál oldalához koccant, majd visszapattant róla.
– No, barátom, most játszani fogunk – mondta Rogernek.
Maga elé vette a jegyzetblokkot, és hanyag mozdulattal leszakított egy lapot a tetejéről. Kerített egy golyóstollat, a szájába vette a végét, és nehéz gondolkodásba kezdett. Rogert nem különösebben érdekelte a színjáték, belemerült a pokoli nyár katlanjának tüzes medrébe. Épp egy mentőautót kémlelt, amely a szemközti épület előtt parkolt. Valamelyik idős szomszéd bizonyára rosszul lett a melegtől és sürgősségi ellátásra szorul.
Gawin két gondolata között a mutató- és középső ujjával táncoltatta a tollat, majd amint eszébe jutott valami, feljegyezte azt a letépett papírra. Csúnya, böhöm betűkkel írt, mint egy óvodás. Csak nyomtatott formákat ismert, az írott betűk megrajzolása túl nagy kihívást jelentett számára.
– Ha ötös gurul ki, beléd eresztek egy golyót. Ha hatost dobok, akkor pedig te lősz le engem.
– Mi a fenéről beszélsz? – fordult hátra bosszúsan Roger.
– Egy kis szórakozás. Így szoktam eldönteni, hogy kit hogyan nyírok ki. Itt van a lista – hencegett Gawin. Meglengette a levegőben a teleírt papírlapot, azután vigyorogva felolvasta, hogy mi áll rajta:
– Egyes szám esetén lelövök valakit az utcán, innen az ablakból célzok majd – s fejével arrafelé bökött, ahol Roger állt.
– Ha négyes jön ki, iszunk még egy kört. Ha hármast dobok, rendelünk egy pizzát. Kettesnél levizelem az ágyad, ha legközelebb rám jön a mehetnék. Ha ötöst gurítok, lelőlek. Hatnál fordított a felállás.
Roger higgadtan visszakérdezett:
– Minek a kocka? Nem tudsz egyedül választani?
Gawin laza szórakozottsággal válaszolt:
– Ha dobok, akkor nem kell választanom.
Roger megvonta a vállát. A ventilátorból szállingózó langyos vízcseppek rátapadtak csupasz hátára. Gawin öntelten rákacsintott.
– Készen állsz? – kérdezte, majd a tenyerébe vette a kockát, és messzire hajította, hogy az végiggurult az asztal teljes hosszán. A négyes számnál állt meg. Gawin felállt, a pulthoz lépett, és italt töltött mindkettejüknek…
Kattints ide, és tudj meg többet a könyvről!