Olyan az egész, mint az amerikai filmekben, egy forgalmas, nemzetközi repülőtér, rengeteg le- és felszállással, szénszálas szárnyak emelkednek és süllyednek nagyjából ötperces periódusokban, végtelenül hosszú kifutókon száguldanak a repülők és pilótáik pontosan tudják, hogy merre tartanak, holott a légi közlekedés útvonala láthatatlan, szinte az összes légibusz ugyanolyan színű, csak az oldalukon tér el a céges embléma, azért, hogy a légitársaságok is kivehessék részüket a piaci versenyből, az autópályáról nem látszik jól a tér, csupán egy várakozó gép orra és jobb szárnya bukkan elő az üveges épületek között, a főépület-hálózat terjeszkedik, mert több hely kell a vándorló népnek, az építkezés folyamatos, a főbejárat előtt buszmegálló fülkék azok számára, akiknek a drága repülőjegy mellett nem futotta autóra, itt a buszoknak is szigorú a menetrendjük, nem úgy, mint Mexikóban, ahol csak akkor indul el a járat, amikor már az összes hely betelt rajta, mi meg mindjárt behajtunk az egyik fizetős parkolóba, igazi aranybánya, égbeszökő percdíjakkal, mert aki repülővel utazik az evidens, hogy gazdag, a legolcsóbb parkolóban teltház, nem is csoda, szitkozódva továbbhajtunk, mert látjuk, hogy a bejárat lezárt sorompója elől kanyargós sorban tolatnak elfelé a hozzánk hasonlóan túl későn érkezők,
az út menti táblán írják a zöld kijelzők, hogy merre van még szabad hely, a felszállópálya roppant terét körülállják a tízemeletes kocka-épületek, parkolóházak mind, roskadásig tömve drága járgányokkal, rajtuk idegen országok rendszámtáblái, és a számláló már kattog is, amint a négy kerék begurul egy üres helyre, amit a tizedik emeleten már háromjegyű szám jelöl a betonra festve, mint a börtöncellák sorban felbélyegzett rabjai, polírozott járművek szoronganak egymás mellett, az ilyen parkolóházakban mindig kevés a fény és a rejtőzködő hangszórókból modern zene szól, hogy az autók ne unatkozzanak szállítmány és sofőr nélkül, emberi árnyak suhannak el mögöttünk, a sárgára festett csíkos sávot követik, mert a mesterséges ösvény végén zúgnak a felvonók, A, B, C, D terminál, mindegyiknek külön liftje van, csak a megfelelő gombot kell megnyomni, és az ember tíz másodperc alatt oda juthat, ahová kell,
a felvonó belterében egy szerb légitársaság hatalmas propagandaposztere fogad, fotogén, kék kosztümös stewardessek villantanak rád széles Colgate-mosolyt, egyforma kalapjukon arany bross-repülőgép ragyog, bennünket válasszon, ha utazni akar, velünk egészben ér majd földet, hangzik a cifrabetűs reklámszöveg a kép alján, a túlélés garantált,
nyílnak az ajtók, az egyik emeleten vagyunk a sok közül, fogalmunk sincs, hogy merre induljunk, mindenki olyan nyugodtan jár-kel az üvegajtós folyosókon, a sztereotip fejetlenségnek nyoma sincs, sötét öltönyös, fülhallgatós businessmaneket látok ballagni, kezükben bőrönd és aktatáska, egyikükön napszemüveg van, mintha maga Smith ügynök lépett volna ki a Mátrixból, tartása kimért és gyanakvó, jobb lesz kerülni a szemkontaktust, az információs pult előtt egy vörös hajú ikerpár szaladgál, a kisfiú az oszlopok közé kifeszített szalagkordont pengeti, a kislánynak gyönyörű, hosszú, hullámos, rézszínű haja van, elsétál előttem, utána fordulok, mert egy igazi karaktergyerek, akárha Tündérország egy aprócska lakóját látnám, a két csemete rendetlen ellenkezésbe kezd, futkároznak, ugrándoznak, egymást lökdösik testvéri szeretetből, szüleik ezalatt kupaktanácsot tartanak a recepciós hölggyel, az önműködő lépcsőkön emberek ingáznak, az emeletek padlózata is mintha üvegből lenne, tiszta optikai csalódás, fejed fölött járkál a tömeg, látod a talpukat,
hatalmas kijelzőkön át tudósít a központ, megmondja ki, mikor, mivel, merre menjen, a menetrend, úgy tűnik, percre pontos, ám ha türelmesen fürkészed a zsúfolt táblát, feltűnik majd, hogy időnként mégiscsak változik, guruló bőröndök ütemes gördüléseitől visszhangzik a beltér, valaki elszunnyadt a nyüzsgés közepén, a váró egyik műanyag székén hortyog, mellette egy ferdeszemű külföldi épp hot dogot töm magába, két orcája kerekre duzzad a mohón rágott falatoktól, széke körül gyűlik a morzsa, csatlakozik hozzá egy nő is, nem ismerik egymást, de nem baj, a cigi és az evés összehozza az embereket, a nőnél vitaminsaláta van egy átlátszó tálkában, turkálja a plasztik villával, s harap mellé egy kevés zsömlét is, látszik, ahogyan rágás közben az ér lüktet a halántékán, mert szénfekete, egyenes haját túl szorosan tűzte hátra, az eltúlzott smink arcának merev ellenszenvet kölcsönöz,
arrébb, az egyik beugróban egy kisebb büfé üzemel, kávé és rántott hús kapható, a büfé előtt egy magasabb asztal áll, páran körbeülik, frissensültet falatoznak és szalmakrumplit kicsi, fehér papírtálakból és hozzá majonézt, kell az ülőhely, mert nem szeretnek állva enni, egy néger nő halad el mellettem, piros virágokkal díszített, citromsárga ruhája kiemeli bőrének szép, mélybarna tónusát, csinos teremtés, vékony és izmos, fitneszedző lehet, látszik az alkatán, hogy nem ma kezdte a sportipart, fagylaltot nyalogat, formás felkarja irigylésre méltó, egy férfival korzózik és beszélget élénk, ismeretlen nyelven, a korláthoz lépek, hogy körülnézzek egy szinttel lejjebb, szögletbe rendezett, piros szalagkordonok, mint a patkánylabirintus, a falnál sorakozó szűk folyosók beszállókapuk lehetnek, a középső előtt agresszív tolongás, fejenként húszkilós poggyász rángatja utasát, a jegykezelő ideges, mert mindenki egyszerre szeretne beszállni, zörgő zajra leszek figyelmes, ezért hátrafordulok, valaki egy bőröndökkel telerakott, gurulós poggyászkocsit taszigál a lift felé, több hasonló kocsi is közlekedik az emeleten,
a folyosó végén az Univerzum kávézó illatozik, sötétkék kárpittal borított falain pici pontlámpák világítanak, ínyenc eszpresszó fogyasztható a csillagos ég alatt, az A terminál emeletén járunk, anyuék gépe már fél órája leszállt, a kettes kijáratnál várnak, ismerős arcukat fürkésszük a tömegben, átmegyünk az üvegfalú folyosón, talán túloldalt lesznek, kellemes muzsika lengi be a szűk csarnokot, egy talpig fehérbe öltözött zenész üldögél a szélső oldalon, nyaka körül medálos bőrzsineg, kezében elektromos gitár, dallamos dzsesszzenét játszogat, szemei behunyva, őszinte átéléssel mosolyog, eléje keskeny állványon kirakva a kotta, ami inkább csak dísz, mert nem néz bele, fejből fújja az összes hangjegyet, túl elegáns és rendezett ahhoz, hogy utcazenész legyen, úgy fest, akár egy tengerparti étterem hivatásosa,
átérünk a folyosón, a duplafalú üvegajtó kinyílik, anyu már integet, az egyik oszlop előtt állnak, apu két kézzel fogja a degeszre tömött bőröndöket, kicsit elkéstünk, mert sokára akadt szabad parkoló, elindulunk visszafelé, a többi utast kerülgetve, apu bőröndjének fogantyúja letörött a szállításnál, így nehezen húzható, két lépés után megállunk, mert a nyele a kezében marad, visszailleszti, megyünk tovább, a folyosón a fehér zenész ránk néz, talán túl hangosan beszélgetünk, nem merek rámosolyogni, csak figyelem, ahogyan az ujjait görbítgetve játszik a hangszerén, nézzünk még szét egy kicsit, mondom a családnak, most vagyok először reptéren, a teraszról látni a repülőket, úgyhogy irány a felsőbb emelet,
egy ázsiai házaspár ballag a kijárat felé, a nő valami brosúrát olvasgat, a férje meg lassít a Coca-Cola automata előtt, bőröndje is lefékez egy pillanatra, mutatja a tábla, hogy terasz felfelé, arra kell menni, hatalmas kivetítő lóg a mennyezetről, reklámok futnak rajta, hogy legyen mit bámulni, amíg a mozgólépcsőn tötymörögsz, a vásznon sikkesen elandalog egy leopárd, ijesztő, mert úgy hat, mintha vadászna, az emberek meg gyanútlanul járkálnak alatta, bárki lehetne a prédája, apu bőröndje menet közben eldől, a fogantyú megint kiesett, hajszál híja, hogy a nagy súly nem a szandálos lábfejemen puffan, már a belgrádi beszálláskor majdnem elhagytuk szegényt, meséli apu, közben a törött fogantyúval bíbelődik, a rakodók nem vették észre, hogy nincsen felcímkézve, mire felérünk, a bőrönd ismét gurulóképes,
az emeleten temérdek jegypénztár, kosztümös eladók serénykednek a pultok mögött, a várakozó nép réteg szerint szelektálva, van VIP-kassza, elsőosztályú és bizniszjegy az üzletembereknek, diplomata regál, valamint klasszik jegysorok az átlagpolgárnak, utóbbiból van a legtöbb, túloldalt meg vehetsz jegyet az emirátusokba, egy csomó indiai ugrál a pénztári sorokban, nyár van, ideje meglátogatni a család otthon maradt felét, de az is lehet, hogy a standok csak csomagleadásra szolgálnak, mert látszanak hátul az üres futószalagok, nem tudom megítélni, de nem is fontos, apu zsebében mocorog a mobil, előveszi, beleszól, helló drágám, Svájcban vagyok, majd gyorsan kinyomja, mert a roaming drága, nevet egy nagyot, most három napig nyugi van, mondja, az ügyfelek várjanak csak szépen, amíg hazaér, motyog valamit szerbül is, de nem értem, egy stewardess nyájasan vicsorog a falra függesztett óriásplakáton, riasztó ez a rád tukmált vidámság,
néhányan kisgyerekkel ácsorognak a teraszra kivezető alagút előtt, már távolról látszik, hogy valami gond van, senki sem megy közelebb, a bejáratot fegyveres őr védi, rajta is kék egyenruha van, mindkét nadrágszára fekete bakancsába gyömöszölve, gyanúsan végigmér, mit akarunk, egyik keze az övén hordott stukkeren pihen, a háta mögött szalagkordon, hogy meg kelljen állnod, mielőtt lelő, egy nő is van vele, közli, a terasz ideiglenesen nem látogatható, de tegyünk pár kört a folyosón, szól a javaslat, kicsivel később újra megnyitunk, szóval lézengjünk, mint a turisták, amíg kitisztul a terep, ez nevetséges, gondolom magamban, majd hétfőn megnézzük, mondja apu, aznapra szól a retúrjegy, ebben maradunk, a belépő a teraszra öt frank per fő, jegyzi meg a nő, mi meg rögtön ejtjük is a témát, ennyiért nem nézzük meg kilátóról a felszálló repülőt, lassan indulni kellene, mert borsos ára lesz a parkolásnak, az átellenső mozgólépcsőn egy dagadék kamasz vihog, de jó neked, hogy nyaralni mész, gonoszkodom, egy cingár fazon előz meg bennünket sietve, félő, hogy lekési a járatot, mivel tömeg volt a mosdóban,
egész úton nem volt légörvény, így nem is féltem, dicsekszik anyu, a parkolóautomaták praktikusan a lifttel szemben, bankkártyával fizetnénk, de a gépnek nem tetszik az ötlet, próbálkozunk egy másiknál, emez már készségesebb, kiköpi a bizonylatot, a reptéri kiruccanás költséges, de éppen erre számítottunk, nyílik, majd zárul a liftajtó, újabb tíz másodperc észrevétlen száguldás a parkolóház ötödik emeletéig, az öt-kettő-hét-ötös placcon áll a kocsink, még pár földön átlépett zebracsík és ott vagyunk, apu ciklámen bőröndje mostanra végleg felmondja a szolgálatot, a kereke is kettétörik, ölben cipeli tovább, vajon hogyan fog ez kibírni még egy visszautat, töprengek, anyu ujjongva felkiált, jaj de jó itt lenni, városnézés következik, bepakolunk a csomagtartóba, indul a motor, nem láttam testközelből repülőt, de sebaj, lassan gurulunk a kijárat felé, letekerem az ablakot, mert kezd fülledni idebenn a levegő, kellene már egy szál cigi, szól apu a hátsó ülésről, rápillantok a GPS-re, fél óra az út a belvárosig.